Adventi köszöntő

"Kedves Debreceniek!

A Tiszántúli Református Egyházkerület egész közössége nevében: igaz szeretettel és őszinte tisztelettel köszöntöm mindazokat, akik most jelen vannak Debrecen város főterén az ünnepélyes adventi gyertyagyújtáson, s egyúttal átadom a külföldi hivatalos úton tartózkodó dr. Fekete Károly püspök úr szeretetteljes köszöntését és áldáskívánását.

Ismét elmúlt egy esztendő. Szinte az az érzésünk, hogy nemrég voltunk együtt a legutóbbi adventi gyertyagyújtáson: s eközben pedig jaj de sok minden történt.

Ahogy telnek az esztendők, úgy tűnik: egyre sűrűbb időket élünk.

Egy év eltelt: és újra együtt vagyunk, hogy lássuk az első adventi gyertya lángra lobbanását.

Általános vélekedés és tapasztalat az, hogy az advent: ez a karácsony előtti négy vasárnap által meghatározott idő, az esztendő legmeghittebb, leghangulatosabb időszaka, annak ellenére, hogy ilyenkor a legrövidebbek a nappalok és a leghosszabbak, legsötétebbek az éjszakák, és ilyenkorra fosztja meg leveleitől és virágaitól a fákat, a növényzetet a téliesre forduló időjárás, hogy csak lecsupaszított ágak és gallyak meredjenek a köd- és hószitálós, borús, homályos ég felé.

Advent: az az idő, melynek íze, illata, dallama van.

Advent: az az idő, melyhez érzések, emlékek, emóciók kapcsolódnak.

Adventet nem lehet nem észrevenni: adventről nem lehet lemaradni, hiszen a konzum- és dekoráció-világ gondoskodik arról a maga speciális árukínálatával és reklámhordozóival, hogy mindenkiben tudatosuljon: adventben élünk.

Sőt ők ma már nem is csak négy hétben, hanem ennél jóval több hétben gondolkodnak; hiszen van, ahol már az adventi és karácsonyi kellékek októberben megjelennek.

Kedves Debreceniek!

Bízom abban, hogy mi adventtel nemcsak a külsőségek, az ünnepi kellékek megjelenését várjuk, hanem nekünk még ott él a tudatunkban és az érzéseink között az eredeti jelentéstartalom, vagyis az adventus Domini, az Úr érkezése, Krisztus születése, Isten emberi létmódban való megjelenése közöttünk.

Az adventet nem mi teremtjük: az adventet nem mi hozzuk el, az advent elérkezik, az advent szembejön velünk.

Az embernek mindig megvolt a kísértése arra, hogy megistenüljön, vagy istenkedjen: de ebből soha nem lehetett jól kijönni.

Nem nekünk kell felkapaszkodni isteni dicsőségbe és magasságokba, hanem Isten jön el hozzánk: Ő érkezik meg, emberlétünk mély helyzeteibe.

Advent tehát nem azt jelenti, hogy nekünk kell rohanni a jövő felé: – hanem azt, hogy nekünk kell türelmesen és reményteljesen várni az Úr érkezését: aki az első karácsonykor Krisztus születésével közénk érkezett: és azóta is folyamatosan úton van felénk.

Adventet tehát ne tegyük a nagy rohanás és a karácsonyi stresszelés idejévé, hanem tartsunk benne egy kis szünetet és adjunk lehetőséget arra, hogy az Úristen közelebb érkezhessen a lelkünkhöz.

Kedves Debreceniek!

Világunk: a jelek, a képek, a szimbólumok világa.

Jelek és képek nélkül elképzelhetetlen számunkra az élet.

Ismerünk: védjegyeket, közlekedési jeleket meg ezer más egyebet.

Naponta új jelekkel és jelszavakkal kell megismerkednünk.

Az adventi időszaknak is megvannak a maga jelei és szimbólumai.

Ugyan ki az közöttünk, aki le akarna mondani advent jeleiről és szimbólumairól?!

De a kérdés voltaképpen nem is ez, hanem sokkal inkább az, hogy advent jelei és szimbólumai mennyire határozzák meg a gondolkodásunkat és viselkedésünket.

Advent szimbólumai: a sötétségben támadó nagy világosság, az adventi koszorú, a szélesre tárt kapu, a kisded, a szent család. C. G. Jung, a kiváló lélekbúvár állapította meg, hogy „Egy szó vagy egy kép akkor szimbolikus, ha többet tartalmaz, mint amennyit első pillantásra benne felismerünk. Mi nemcsak a szimbólumok világában élünk, hanem a szimbólumok is élnek bennünk.”

Szeretném, ha most különösen is élne bennünk advent, illetve karácsony jele: a kisded Jézus, valamint a szent család.

Annál is inkább, mivel ez az esztendő hazánkban deklaráltan is a „család éve”.

Éljen hát bennünk a jelkép, éljen bennünk a Krisztus: és hirdesse, hogy a kisgyermeket nem kirekeszteni, üldözni, elutasítani, hanem fogadni, várni kell: mégpedig örömmel és bizakodó reménységgel.

Az első karácsony ajándékát, az isteni gyermeket el kell fogadni.

Őt nem lehetett egykor elpusztítani az anyaszív alatt és nem lehetett megsemmisíteni a betlehemi gyermekgyilkosság során.

Isten ugyanis azt akarja, hogy mind az isteni gyermeknek, mind pedig az embergyermekeknek életre kell születniük.

Isten ugyanis a gyermek képében, a gyermek jelében akar ránk mosolyogni: és a gyermeksorsban akarja tudomásunkra hozni, hogy nincs élet: felelős, gondoskodó szeretet nélkül.

Éljen hát bennünk a jelkép! Éljen bennünk a család-tudat: az otthon igénye és felelőssége; és becsüljük meg a családot mint Isten ajándékát; és ne mondjunk le róla könnyelmű felelőtlenséggel.

Éljen hát bennünk a jelkép!

Éljen bennünk a család-tudat: és épüljünk be családjainkkal együtt a Krisztus családjába, az anyaszentegyházba.

Áldott adventet! Reményteljes, bizakodó várakozást! Ígéretes beteljesedést!

Boldog karácsonyt, Debrecen!"

Fotó: Barcza János