Hálaadó istentisztelet Csengerben
A csengeri gyülekezet ez év október 14-én a délelőtti istentisztelet keretében hálaadással emlékezett két korábbi lelkészére: Pótor Elemér és Pótor Sámuel lelkészekre, akik együtt 82 éven át álltak a gyülekezet élén. Az ünnepi eseményen Igét hirdetett Nt. vitéz Pocsai Vince nyugalmazott lelkész, aki a templomkertben elhelyezésre került kopjafát is készítette. Balogh György a gyülekezet gondnoka köszöntötte a megjelenteket, hangsúlyozva az emlékezés fontosságát. A Pótor család nevében Dr. Miklóssy Sándor tekintett vissza a szolgálat hosszú évtizedeire és arra, hogyan tartotta meg a mindenható Isten a csengeri gyülekezetet. A kopjafa leleplezését és megáldását, Nt. Szalay Kont a Szatmári Református Egyházmegye esperese végezte, továbbá ünnepi imádsággal is szolgált. Az ünnepi alkalmat szeretetvendégség zárta.
.JPG)
Pótor Elemér 1869. április 16-án Szamosangyaloson született, édesapja Pótor Dániel ott volt református lelkész. Debrecenben a Kollégiumban érettségizett, ugyanitt végezte a Teológiát is. 1902-ben szentelték lelkésznek. 1893-tól egy évig Nagyszalontán segédlelkész volt. Ezt követően egész életét Szatmárban töltötte el: Szamosújlak, Szatmárnémeti, Olcsvaapáti lelkészi szolgálatok után 1905-től 1942 májusáig, nyugdíjba vonulásáig csengeri lelkész. 1903-ban kötöttek házasságot Tóth Juliannával. 9 gyermekük született, közülük 4 maradt életben és érte meg a felnőtt kort. Feleségét 1922-ben veszítette el, a gyermekeket tisztességben, özvegyen nevelte fel. Aktív volt az egyházi-, és világi közéletben egyaránt. A helyi Képviselő Testület tagja volt, Polgári Olvasókör elnöke, banki pénztárnok, egyházi életben Számvevőszék és Tanügyi Bizottság tagjai. 1924-32 közt az Egyházi Gyámintézet elnöke, Egyházkerületi képviselő. Irodalmilag egyházi-, és világi újságokban számos cikke, tanulmánya jelent meg.
Pótor Sámuel 1911. január 11-én született Csengerben. 1929-ben Esztergomban a Szent István Főgimnáziumban érettségizett. A Teológiát Debrecenben végezte kitűnő eredménnyel, 1936-ban szentelték lelkésznek. Teológiai tanulmányai mellett Debrecenbe latin-görög szakos tanári alapvizsgát szerzett. 1933-42 közt Mezőtúron szolgált, mint beosztott lelkész. 1942 júliusától nyugdíjba vonulásáig Csengerben volt lelkész. 1944-ben kötött házasságot Miklóssy Irénnel, boldog, de gyermektelen házasságban éltek, Miklóssy Sándor saját gyermekükként nevelték fel. Az egyházi közéletben aktív volt: missziói előadó, tanácsbíró, 1947-től a Szatmári Egyházmegye jegyzője; 1954-60 közt az Egyházmegye esperese. Köztiszteletben állt, türelmes, békeszerető természete sok feszültséget és nehéz korokat tudott áthidalni, bölcsen kezelni. Vezérigéje volt: „Hirdesd az Igét alkalmas és alkalmatlan időkben.” (2.Tim. 4:8). 1990-ben hunyt el Csengerben.
A Pótor család hagyatékából került elő egy féltve őrzött levél, amely legjobban tükrözi a lelkész és a gyülekezet kapcsolatát. A levél a II. Világháború végén „messze valahol” (Keleti front – 1944. június 15.) íródott. Részlet a levélből: „Kedves Tiszteletes Úr! A társaslapot megkaptam, köszönöm a megemlékezést. Hála Istennek épségben vagyok, és jól vagyok. Nincs semmi bajom, mert Isten velem van és megment minden veszedelemtől. Minden nap van alkalom meggyőződni az Istennek csodálatos gondviseléséről. Itt a levélben küldök egy szál ibolyát (mai napig a levélben található), melyet az Isteni gondviselés mentett meg a pusztulástól. Egy nagyerdőben az egyik bombabecsapódás mellett volt. Körülötte romok hevertek és ott állt e kis virág hirdette az Isteni gondviselés csodálatosságát. Sokáig néztem, majd leszakítottam, két szál volt (…). Gondolkodtam sokat, hogy kinek küldjem a másikat. Sok gondolkodás után arra gondoltam, hogy elküldöm a tiszteletes úrnak, hogy tanítsa e kis virág történetéből is az igazságot. Egyik alkalommal én is ehhez az ibolyához hasonlóan jártam. (…) Sok nehéz órák alatt velünk van a mi megtartó és gondviselő Istenünk. Az Ő segítségével indulunk mindig utunkra, és nem félünk, mert velünk marad és gondoskodik rólunk. (…) Bízok Istenben, hogy megsegít és hazavezérel, és otthon templomunkban együtt adhatunk hálát a jó Istennek velünk közölt sok jó téteményéért.”
Fotó: Nagy Szabolcs
Dr. Tőkés Zoltán
lelkész