Hálaadó Istentisztelet a Sarkad-Belvárosi Református Templom 150 éves újjáépítése alkalmából - hanganyaggal

Az ünnepi istentisztelet előtt azonban emléktáblákat avathattunk a református parókia falán is Sarkad Város Önkormányzatával közösen, Leel-Őssy Árpád református lelkész és fia, dr. Leel-Őssy Lóránt elme- és ideggyógyász professzor, Esztergom és Sarkad díszpolgárának emlékére. A Leel-Őssy család tagjai meghatottan álltak, hiszen szavakba alig önthető, mit érezhet ilyenkor az özvegy, a már felnőtt gyermekek, unokák és hozzátartozók. Az emléktáblákat főtiszteletű dr. Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke, és dr. Mokán István Sarkad polgármestere leplezték le, majd a város, a református egyház és a család helyezte el az emlékezés és a tiszteletadás koszorúit.

Az ünnepség a Belvárosi Református Templomban folytatódott, ahol Isten Igéjét dr. Fekete Károly püspök hirdette Lukács evangéliumából „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.” (Lk 2,14) Nem véletlenül festették a templom mennyezetének közepére ezt az igét, hiszen nem csak karácsonykor kell erről hallanunk, gondolkodnunk, hanem mindenkor, amikor belépünk az Istennek szentelt hajlékba. Tekintetünket felfelé kell, hogy emeljük, de nem csak azért, hogy olvassuk, hanem azért, hogy fölemelje egész valónkat az Isten felé. Tekintsünk arra az Istenre, aki megtartotta ezt a gyülekezetet, aki több mint 150 éve olyan kitartással és elszántsággal ajándékozta meg sarkadi református népét, hogy a tragédiából olyan gyönyörűség születhessen, mely nem csak a reformátusság, de a város meghatározó jelképe lett. A linzi mintára épített nyolc fiatornyos templomtorony ugyanis - az eredeti pusztulása után - egyedülállóvá vált. Minden tisztelet és megbecsülés az építtetőké, de ők mégsem erre irányították a templomba belépők figyelmét, hanem arra az Istenre, aki mindezt lehetővé tette. A dicsőség egyedül az övé! Mindenkori hívekként azért vagyunk itt, hogy találkozzunk ezzel az Úrral, hogy a menny és a föld itt összeérjen, és mi is bekapcsolódhassunk a mennyei karok hálaadásába, mely szüntelenül az Isten dicsőségét zengi. Minderről – kilépve innen – könnyen megfeledkezhetünk, mert a világ leginkább nem az Isten dicsőségét zengi, s nem is a békességet, az emberekhez való jóakaratú odafordulást munkálja. Tekintetünket fentről lehúzza a mindennapok gondjába, bajába és a magunk „válság-menedzselése” válik fontossá, mintsem a válságok odahelyezése a gondviselő Isten elé. Az Isten házában azonban nem mi menedzselünk, hanem az Isten Igéje és Lelke formál bennünket arra az életszemléletre, melyre ez az ige indít. Nem a mi jóvoltunkból, hanem az Isten kegyelméből részesedhetünk abból a felülről jövő erőből, az Istennek abból az élet-programjából, melyet értünk küldött, hogy megláthassuk és megláttassuk Jézus Krisztusban az Isten megkérdőjelezhetetlen dicsőségét. Ez a templom is erről tanúskodik, és nekünk is úgy kell élnünk ebben a világban, hogy meglátszódjon rajtunk: mi ismerjük az Isten dicsőségét, a neki való szolgálatra köteleződtünk el, hogy amint mi, úgy a többi ember is békére és jóakaratra találjon e templom falai között.

A Debreceni Református Kollégium Kántusának ünnepi szolgálata tovább emelte lelkünket az ég felé, hiszen a választott kórusművek és orgonadarabok mind az Isten megtartó és ránk kiáradó dicsőségéről szóltak. Vezényelt és a darabokat röviden ismertette Berkesi Sándor Liszt- és Kossuth-díjas karnagy, orgonán közreműködött Sárosi Dániel orgonaművész, a Kántus korrepetitora.

150 év távlatából tekintettünk vissza egy olyan korra, melyet az idő eltelte talán szebbnek, jobbnak láttat, mint valójában, ha csak az évekre tekintünk. 1866. május 1-jén ugyanis több mint 70 házzal együtt a sarkadi református templom is a tűz martalékává lett, s mindösszesen 2 év múlva, 1868-ra már sikerült is újjáépíteni. De gondoljunk csak bele abba, milyen két esztendő ez. Alig 20 év telt az 1848/49-es forradalom és szabadságharc óta, melyben ez a gyülekezet is derekasan kivette a részét, hiszen nem csak Kossuth seregébe küldött katonákat harcolni a település, hanem lelkészének családi áldozata, és a parókián őrzött szent korona is mutat. A Kiegyezés idején érte e tragédia közösségünket. Ám ez a próbatétel volt az, melyben megmutatkozott őseink helytállása, hűsége, ereje, közössége, mely nem önmagukból, még csak nem is harcos hajdúságukból fakadt, hanem abból a protestáns hitből, mely az Isten igéjén nyugodott.

Micsoda ugyanis 150 év, ha arra a 380 évre tekintünk, hogy 1638 óta ugyanebből a kehelyből úrvacsorázunk. 380 éve erős, református közössége van Sarkad városának, hiszen a reformáció tiszta igei tanítása magával ragadta a magyar ember szívét, lelkét, értelmét. Köszönhetően az olyan tudományos műveltséggel is rendelkező prédikátoroknak és tanítóknak, mint Dévai Bíró Mátyás, és Szegedi Kis István, akik maguk is megfordultak a városban, és lerakták a reformált, majdan helvét hitvallású egyház alapjait. Itt gyökerezik az a kétévnyi megfeszített munka, hogy ez a templom újjáépülhessen, s nem is akárhogyan: 9 tornya szinte legendásan hirdeti, hogy a megfeszített munka nem ment a szépség rovására, mert olyat hoztak ide, ami máshol nincs. Mind a mai napig erre elmondhatatlanul büszkék az itteniek.

Sarkadon élő magyarokként, reformátusokként ezer szállal kötődünk az anyaországtól elszakított részekhez, melyet nem csak történelmünk igazol, hanem megannyi család is, akik e 150 év alatt ide költöztek és otthonra találtak. A hálaadás és emlékezés táblája épp ezért „magyar kőből” vétettet, a Kolozsvár melletti, Magyarvistáról, mely az egyik legszebb és legkvarcosabb kő a történelmi Magyarország területéről. Kvarcos, vagyis kemény, tehát jól illik a „nyakas kálvinistákhoz”, de meleg színével azt az egyszerű szépséget is kifejezi, melynek szintén ott kell lennie bennünk, nehogy az egyik a másik nélkül rátartiságot vagy idealizását mutasson. Távol álljon ez tőlünk! Egyedül a tiszta, isteni szó, mely megtart embert, családot, népet, hazát és hitet most és minden időben. „Áldott az Úr! Napról napra gondot visel rólunk szabadító Istenünk.” (Zsoltárok 68,20)  

A templom belső falára elhelyezett emléktáblát dr. Fekete Károly püspök és dr. Taybani Jamal gondnok lelplezték le, mely a szószékkel szembeni református címer mellett talált méltó helyre. Soli Deo Gloria!

Koncz-Vágási Katalin lp.

Fotók: Barcza János
A teljes galéria itt érhető el.

Tiszántúli Református Egyházkerület

Az alkalomról Koncz Zsolt lelkipásztorral Buzás Borbála készített interjút az Európa Rádióban.