A korfordító Isten és magyar reformátusságunk
A magyar református egység napján a hálaadás tölt el: „Hatalmas dolgot tett velünk az Úr, ezért örvendezünk.” (Zsolt 126,3) E miatt a tény miatt szárnyalt a zsoltár 2009. május 22-én Debrecen utcáin, de nem szálltunk el az eufóriától. Istent magasztaltuk nagy tetteiért, de közben önmagunk megerősödéséért tettünk és szóltunk.
Felidéződtek évtizedek könnyes keserűségei, a történelmi vargabetűk, de az összekapaszkodás vágya is és a kölcsönös számontartás akarata is. Nem volt az a nap szentimentálisan érzelgős, de feledhetetlen lett attól, hogy szabadon kimutatható volt a tisztán áradó érzelem.
Együttesen mozgott és mozdított a korfordító Isten, és ezt megértette a sorsvállaló ember. Érdemes az ilyen ritka együttállásokat felidézni, mert Isten kezének munkáira irányítják a figyelmünket (mint ahogyan azt 126. zsoltár is teszi, 1), és kiterjesztik üzenetüket általánosságban is.
Döntő fordulat az, amikor a korfordító Isten lép elő, és megtámadhatatlan csodatény lesz nemzedékekre menően, hogy az Úr jóra fordítja népe sorsát. Mindig emlékezetes az, amikor Isten belenyúl a körülményekbe, népek viszonyába, személyek élettörténetébe, s átrendez mindent. Csoda az, amikor szabadulás, elengedés, honfoglalás és élettér születik a korfordító Isten irgalmából. Helyreáll és kiigazodik valami, amit az ember összegubancolt és konfliktussorozattá bonyolított. Ilyenkor Isten a rendező erő, és kialakítja az újrakezdés starthelyzetét. Ilyenkor az ember csak statiszta vagy mellékszereplő. Ilyenkor Isten a váratlan érkező. Ilyenkor beteljesednek a szabadítást ígérő prófétai szavak: „tóvá lett a délibáb”, valóság lett a tüneményből, bekövetkezett a fordulat.
Ilyenkor a korfordító Isten várja a sorsvállaló embereket, hogy el ne mulasszák az általa kialakított ziccerhelyzetet. Már a bibliai időkben a zsoltáros is tudta (vö. 126. zsoltár, 1), hogy milyen nehezen és torzulásosan érzékeli az ember a szabadság lehetőségeit. Ami a babiloni fogság után történt, az tipikusnak mondható. Megnyílt a határ, haza lehetett menni, építhető lett a templom, az otthon, művelhetővé vált a föld, élhető lett az élet. De miután a szabadulás öröme elszállt, nem a cél elérésének nyugalma következett, hanem a megmaradásért folytatott kemény és nehéz küzdelem. Először is nem élt mindenki a korforduló adta lehetőséggel. Csupán kevesen vették a fáradságot, hogy az ígéret földjét, az apák örökségét birtokba vegyék. A nagyságról és a dicsőség helyreállításáról korán lemondtak, álmaik gyorsan szertefoszlottak. Ehelyett jöttek a kisszerű torzsalkodások, majd az elfásulás, a hétköznapi rivalizálások, az uralkodó csoportokhoz való viszonyulások. A babiloni fogságtól kezdve idegen erők szivárogtak be a nép életébe, és alakították döntéseit. Szakadások történtek a választott nép életében. Közben pedig messzemenően alkalmazkodtak az aktuális nagyratörőkhöz, az új helyzethez nyelvükkel, erkölcsükkel és életmódjukkal.
Mi ebből a tanulság? Az, hogy a korfordító Isten fordulatszámát, lépését oly nehézkesen és körülményesen vesszük fel. S miközben az ember várat magára, bátortalan, félhitű, aközben kockára teszi a fordulat teljessé lételét és a fordulatszám felvételét. Isten elhozza a jó fordulat idejét, de a fordulat teljessé tételébe bele kell csatlakoznia az embernek is.
El kell jönnie a korfordulók adta helyzetben a személyes szintű fordulatnak, amikor kicsiben, egyénileg születik meg az önmagunk megkötözöttségeitől való szabadulás vágya, az Isten-ellenes elgondolásoktól és szándékoktól való szabadulás vágya, amikor visszatalálunk az élet Urához, amikor minden mássá lesz, és felnyílik a szemünk, hogy meglássuk: hasonló az életünk (egyháztörténetünk) sors-ábrázata ahhoz a két képhez, ami a 126. zsoltárban van. A Szentföld déli tájainak kiszáradt patakmedreit és a keleti népek rituális-szertartásos sírás közbeni vetését szimbolikusan idézi a zsoltár. Halálos életrajza van mindkettőnek: a medersors víz nélkül és a magsors a földben csupa rosszat üzen. A medersors víz nélkül szikkadtság, stagnálás, reménytelenség, funkció-vesztettség, illetve a mag-sors a földben pusztulás, emésztődés, magány, eltemettetés.
Fel kell törjön az imádság, a kérés a többre és teljesebbre vágyás iránt, hogy a sorsfordító Isten ne csak a kort, a körülményeket, hanem minket is megfordítson. Kérni kell, hogy legyen meg ez a fordulat, ahol ő jön szembe velünk, ahol megfordul a szívünk, gondolatunk, életünk iránya, párjukra találnak a halálos képek, s megjelennek az életszimbólumok. A kiszáradt medersors találkozik az élet forrásával, megépül az élet, és Édenné változik a pusztaság, és termőre fordul a föld. Az elvetett mag sorsa pedig az élet kenyerévé lesz, mert az aratni való sok lesz. Az éhínségnek vége, asztal terül, és megtelnek a magtárak, gazdagodik az élet. Van értelme az ember erőfeszítésének, mert Isten áldása van rajta.
Semmi nem feledtetheti velünk, akik megéreztük, hogy jó együtt lenni, összekapaszkodni, számítani egymásra, hogy számunkra megtapasztalt valóság lett: ahol találkozik a korfordító Isten és a sorsvállaló ember, ott csodák történnek, ott jóra fordul az élet, ott az lehet életélményünkké, hogy a sorsunk jó kezekben van.
Ez a tapasztalat, ez a bizonyság kötelez. Nemcsak mondogatnunk kell, hanem meg is kell élnünk az egységet. Ez teszi szánkban hitelessé a korfordító és sorsépítő Istenről: „Hatalmasan cselekedett velünk az Úr, azért örvendezünk.”
Fekete Károly
A cikk megjelent a Református Lapja LV. Évfolyamának a 21. számában
Fotók: Barcza János