Hálaadó Istentisztelet a Debrecen-Mester utcai Református Egyházközségben

  

Berényi József 1944-től a Debrecen-Mester utcai gyülekezetrész pásztora. A gyülekezet 1949-es önállósulása után iktatták be lelkipásztori tisztébe. Szolgálata idején, az 1950-es években gyülekezete otthont adott minden Igére szomjazónak. Adhatott is, mert a Mester utcán minden felsőbb utasítás ellenére evangéliumi igehirdetés szólt, biblikusan hitvallásos lelkipásztori magatartással megpecsételve.

Akkor mutatkozott meg ez látványosan, amikor az egyházi kulcspozíciókba beépített és kívülről irányított emberek, akik a totalitárius államhatalom bizalmát élvez­ték, s a bibliai üzenettel össze nem egyeztethető, politikai célok érdekében előre megírt, propaganda prédikációk elmondását erőltették. Az általa képviselt igei elkötelezettség és elképzelés nem fért bele az egyházvezetésnek az egyházi élet missziótlanítását célzó törekvésébe, amellyel „az egyházat puszta kultuszközösséggé zsugorították össze, amely csak a templomokban élhet, mint egy életfogytiglani szobafogságra ítélt rab.” (Ravasz László)

1957-ben hamis politikai vádak alapján átadták a világi hatóságnak, és zaklatások, megaláztatások kíséretében rendőri felügyelet alá helyezték. Fegyelmi eljárása után, koholt vádakkal, 1958-ban eltávolították a Mester utcai egyházközség éléről.

Rehabilitálása 1988 decemberében formálisan megtörtént, de jó hírének helyreállítása az egyház széles nyilvánossága előtt igazán nem lett helyére téve, ami haláláig nagy szomorúsággal töltötte el. Ezért a fájdalmas befejezetlenségért megkövetve néhai Berényi József lelkipásztor urat, és Családját, Isten megbocsátó irgalmában bízva, születésének 100. évfordulóján az alábbi nyilatkozatot tesszük közzé az egyházi média segítségével és hirdetjük most ki:

Egyházvezetői nyilatkozat
Berényi József (1918-2012) lelkipásztor
születésének 100. évfordulója alkalmából

A Tiszántúli Református Egyházkerület és a Debreceni Református Egyházmegye felelős vezetőiként az alábbiakban nyilatkozunk a néhai Berényi József (1918-2012), Debrecen-Mester utcai és bojti református lelkipásztort érintő és életét, pályafutását lényegileg befolyásoló, eddig nem megfelelően kezelt fegyelmi, áthelyezési és rehabilitációs eljárásokkal kapcsolatosan, hogy azok Berényi József lelkipásztorra nézve végre méltó és erkölcsileg is megnyugtató módon megoldásra kerüljenek.

Nyilatkozunk, hogy a Berényi József, Debrecen-Mester utcai református lelkipásztor ellen indított fegyelmi és áthelyezési eljárások, döntések egyházi személyek által koholt vádak alapján történtek, lelkiismeretlen, megszégyenítő, megalázó bánásmód mellett abból a célból, hogy lehetetlenüljön el és szűnjön meg Berényi József lelkipásztor sikeresnek bizonyuló evangelizációs és lelkészi szolgálata Debrecenben és meghívottként más református gyülekezetekben.

Nyilatkozunk, hogy sajnos Berényi József református lelkész életében – bár ő ebben mindig reménykedett – jogos, megérdemelt rehabilitációja csak részben történt meg. Igaz, elindult egy kísérlet a Tiszántúli Református Egyházkerület és a Debreceni Református Egyházmegye vezetői részéről 1988 decemberében, de ez a kísérlet messze nem bizonyult elégnek Berényi József református lelkipásztor becsületének és jó hírének helyreállításában sem indoklásában, sem elégtétel szolgáltatásában, mivel a rehabilitáció egyházunk közvéleménye előtti széles körű nyilvánosságra hozatala elmaradt.

Nyilatkozunk továbbá, hogy Berényi József református lelkipásztor egész életében esküjéhez, református egyházához hűen és méltóan élt, szolgált és evangelizációs tevékenysége segítette a hitélet kibontakozását és sajnálatos volt annak egyháza vezetőirészéről bekövetkezett megtörése.

Emlékét tisztelettel és becsülettel megőrizzük!

A nyilatkozat kihirdetése megtörtént a Debrecen-Mester utcai templom 80 éves fennállásáért tartott hálaadó istentiszteleten, Berényi József lelkipásztor születése 100. évfordulójának évében. 

Debrecen, 2018. október 7.

Dr. Fekete Károly
Tiszántúli Református Egyházkerület
püspök

Vad Zsigmond
a Debreceni Református Egyházmegye
esperese

Berényi József életútja:

Isten hiteles szolgája

- Berényi József emlékezete (1918-2012) -

Száz éve született Berényi József református lelkipásztor, aki tiszta hangú igehirdetőként, szelíd határozottsággal lett egyike azoknak, akik megmentették egy korszak lelkipásztori becsületét. Miközben – ahogyan ő mondogatta – „a hazugságnak és az erőszaknak megannyi levegőbeli hatalma” működött, a hitvallás helyzetében a Szentlélektől kapott erőből mégis megmaradt Isten hiteles szolgájának.

Vezérigéje belső támaszként hordozta több mint kilenc évtizeden át: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket.” (Jn 15,16) Vallotta: Isten „elválasztott engem anyám méhétől fogva. Már abban is ő formálta tagjaimat. Szolgálatra hívott el. Hitvány, bűn terhelte életemet Fiának érdeméért Ő formálta és tartotta kezében. Faragta, alakította, tisztította nagyon sok gyöngédséggel, türelemmel, hogy megharcolhassam a »nemes harcot«, és elvégezhessem a »futást«, amelyet nekem szánt”.

Berényi József egyszerű parasztcsaládba született 1918. augusztus 18-án Dunaszentgyörgyön. Tehetségét felfedező egykori lelkipásztora taníttatását javasolta szüleinek. Gimnáziumi tanulmányait Budapesten a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban végezte, ahol korán kitűnt szorgalmával. Főként a nyelvek (latin, német, olasz) és a szépirodalom vonzották. Dr. Segesváry Lajos egyháztörténész volt a vallástanára, aki a debreceni teológiára irányította. Teológiai tanulmányait jeles eredménnyel végezte a Debreceni Tudományegyetem Hittudományi Karán. Itt nőtte ki magát csendes vezéregyéniséggé, s szeniorként vezette az 1940-es évek teológus-lelkületet meghatározó közösségét, az ún. Teológus Gyülekezetet, amelynek célja volt „a hitvalló egyháztagságra, hitbeli öntudatból folyó missziói munkára, az élet minden viszonylatában szilárd keresztyén erkölcsi jellemre, keresztyén magyar hazafiságra, és mindezek által az Ige szolgálatára való nevelés”. (Alapjaiban megegyezett ez a közösségi életszemlélet Dietrich Bonhoeffer Finkenwalde-i szemináriumának életrendjével.)

Berényi József már ekkor örvendezett annak, és élete végéig hátratételei ellenére képviselte azt az álláspontot, hogy az ébredési időkben „a református kegyesség tiszta forrása tört fel.” Ezzel a meggyőződéssel volt a debreceni Nagytemplomban segédlelkész, majd 1944-től a Debrecen-Mester utcai gyülekezetrész pásztora. A gyülekezet 1949-es önállósulása után iktatták be lelkipásztori tisztébe. Szolgálata idején, az 1950-es években gyülekezete otthont adott minden Igére szomjazónak. Adhatott is, mert a Mester utcán minden felsőbb utasítás ellenére evangéliumi igehirdetés szólt, biblikusan hitvallásos lelkipásztori magatartással megpecsételve.

Akkor mutatkozott meg ez látványosan, amikor az egyházi kulcspozíciókba beépített és kívülről irányított emberek, akik a totalitárius államhatalom bizalmát élvez­ték, s a bibliai üzenettel össze nem egyeztethető, politikai célok érdekében előre megírt, propaganda prédikációk elmondását erőltették. Berényi József ekkor testvéri közösséget vállalt azokkal, akik vele együtt ellene mertek állni ennek a tendenciának. Elvből nem határolódott el lelkésztársai, Fekete Péter és Kovács Tibor személyétől, akik nem szolgálták ki az akkori politikai akaratot és büntetésben részesültek.

Hűséges szolgálatának visszajelzéseként vasárnapról-vasárnapra feltűnően sokan látogatták az istentiszteleteket, közöttük jelentős létszámú teológus és egyetemi hallgató. Az általa képviselt igei elkötelezettség és elképzelés nem fért bele az egyházvezetésnek az egyházi élet missziótlanítását célzó törekvésébe, amellyel „az egyházat puszta kultuszközösséggé zsugorították össze, amely csak a templomokban élhet, mint egy életfogytiglani szobafogságra ítélt rab.” (Ravasz László)

Először 1955-ben „tanulmányi szabadság” címén függesz­tet­ték fel állásából, majd 1957-ben hamis politikai vádak alapján átadták a világi hatóságnak, és zaklatások, megaláztatások kíséretében rendőri felügyelet alá helyezték. Fegyelmi eljárása után, koholt vádakkal, 1958-ban eltávolították a Mester utcai egyházközség éléről, és a bihari határszélre, Bojtra internálták. Az egyházi elöljárók előtt mellette kiálló Fekete Szűcs Gyula és Szabó Dániel segédlelkészeket pedig megfosztották lelkipásztori szolgálatuktól.

Berényi József három évtizedet szolgált Bojton zokszó és panasz nélkül. Támogató és imádkozó társa volt ebben felesége, Szécsi Ilona, aki csaknem négy évtizeden keresztül állt mellette, s öt gyermeke: Ilona, Sándor, József, György és Eszter aranyozta be életét. Feleségét 1982 júniusában hívta haza a Teremtő Isten. Berényi József gyülekezetépítő tevékenysége töretlen maradt Bojton is, belső őrlődéséhez pedig hatalmas lelki erőt kapott Istentől. Rehabilitálása 1988 decemberében formálisan megtörtént, tartalmilag azonban igazán nem lett végig végrehajtva, ami nagy szomorúsággal töltötte el. 1989-ben nyugdíjba vonult. Mintegy két éven keresztül a Debrecen-Nagytemplomi gyülekezetben végzett csütörtök esténként áldásos evangélizációs szolgálatokat.

1991-től ismét aktív szolgálatba lépett, amikor az újra megnyílt Teológiai Akadémia hívta meg Sárospatakra, a teológiai spirituális tisztére. Ehhez az időszakhoz Isten társat is adott mellé. Tízévi özvegység után „kapta ajándékba” Pusztai Máriát, második házastársát. A lelkigondozás mellett 1996-ban már három évfolyamon vezette a homiletikai gyakorlatokat. A hallgatók elméleti felkészítését is segítette, amelynek nyomtatásban is megmaradt bizonysága Az igehirdetés csodája című kurzusa, valamint a Miatyánk és a Rúth könyve gyakorlati magyarázata. C. H. Spurgeon aforizmagyűjteményének fordítását 2002-ben adták ki Az ember Krisztusban is csak ember címmel.

Ebből a szolgálatból 1997-ben vonult nyugalomba, de ifjú szolgatársak tucatjainak a pályaszocializációjában játszhatott nagy szerepet. Vallotta és tanította: „Az igehirdetés harc. Roham a sötétség hatalmasságaitól megkötözött szívek és elhomályosodott elmék megnyerésére. Nem az a feladatunk, hogy simogassunk, hanem, hogy a szívekben az Isten ismerete ellen emelt erődítményeket, okoskodásokat leromboljuk. Egyúttal »foglyul ejtsünk minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak« (2Kor 10,4-5)” A sárospataki Teológiai Akadémia 2009. június 27-én a Sárospataki Református Kollégiumért díjjal is kifejezte köszönetét Berényi József teológiai tanári munkájáért.

Amikor végakarata szerint hálát adtunk a Debrecen-Mester utcai templomban életéért, akkor Berényi Józsefre sokan visszaemlékeztek és hálát adtak. Az igazi örökség-őrzés az lesz, ha életére gondolva megjegyezzük:

- Hiteles szolgává nem úgy lesz valaki, hogy hitvallóvá akar lenni, hanem úgy, hogy a Bibliát, mint az Isten Igéjét újra keresni kezdi és felfedezi. Az Ige tesz hitvallóvá, ami lefejti a hagyományok nyűgét, a világhoz való igazodást, a látszatokra törekvést, a taktikázást, és ezek helyett új életet ad.

- A hiteles szolga megkapja a különböztetni tudás, a mérlegelés, a lelkület megkülönböztetésének ajándékát, amely világosságot ad, hogy össze ne mossa a politikát az apológiával, a meggyőzést a meggyőződéssel, a hatalmaskodást az Abszolút Hatalmas Istennel, a magamutogatást a status confessionis-ban való helytállással.

- A hiteles szolga azt vigyázza, hogy a korszellem ne szektásítsa el az egyház igehirdetését, és ne torzítsa el az egyházi struktúrákat.

- A hiteles szolga az, aki a Krisztus ügyében méltóságnak tartja, hogy megidézhető a tanúságra, mert volt Krisztussal kapcsolatos látás- és hallás-élménye. Aki nem látott meg semmit és nem hallott meg semmit abból, ami körülötte, érte és benne történt a Szentlélek által, az nem tud miről és kiről tanúságot tenni. Az csak mellébeszél és hamis tanúzni fog. A megidézhetőség előfeltétele, hogy bele kell kerülni a Krisztus-eseménybe: látó és halló távolságon belül, mert egyébként nincs mit mondanunk.

Istené legyen a dicsőség Berényi Józsefért, aki teljesítette üdvösségbe vágó feladatát hamis vádlóktól, hamis tanúktól és hamis bíráktól körülvéve, de tudjuk, hogy látta ezt az Igaz Bíró is és mellette áll az Egyetlen Igaz Tanú is, Jézus Krisztus, aki azt ígérte: „Aki tehát vallást tesz én rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek mennyei Atyám előtt.” (Mt 10,32)

Nincs ettől nagyobb vigasztalás és nincs ettől nagyobb jutalom!

(Debrecen)
Fekete Károly

Fekete Károly prédikációja:

Mk 11,15-18

"Ünneplő Gyülekezet! 

Debrecen Mester utcai református temploma imában fogant épület. A nyolcvan évvel ezelőtti krónikás szerint: „A Mester-utcai templom ügye a beállott gazdasági válságok miatt egyidőre hallgatásba merült. A város is visszavonta a telekre adott jogot. ... Egyszer azonban a csendből küldetésszerűen megjelenik valaki… Buzgó imádságos lelkének egy nemes fellángolásában nagy elhatározással házait, földjét, mindenét felteszi egy célra: templomépítéshez segíteni hőn szeretett egyházát.” Azóta minden ide betérőt a főbejárat csúcsíves bélletén ez az ige fogad: „Az én házam imádság házának neveztetik minden nép között.” Jézus virágvasárnapi prédikációját idézi a Mester utcai templom, a Parókia hírportál bemutatkozó gyülekezetet bemutató oldala és a mára készült meghívó is.

Vezérigévé lett ez az ige, amely megadja ennek a templomnak a programját és mindannak a célját, amit a templom jelképez. Mert a templom mindig több mint falak, mint templomház és torony, harang és orgona, több mint mózesszék és padok.

Sűrített jel a templom, s mindig üzen a belejárók Istenképéről, egyházlátásáról, gyülekezetfelfogá-sáról, Isten népének küldetéséről – mindenről, ami fontos. Ilyen értelemben igen erőteljesen prédikáló ház a templom, mert üzenete van. A templom Isten köztünk létének szimbóluma.

Ez a történet két templomképet tár elénk, mégpedig két különböző nézőpontból.

Az egyik egy olyan templomkép, amelyik felidézi, hogy milyen a templom képe Jézus bevonulása előtt. A Jeruzsálemi Templom Jézus korában utolsó nagy fénykorát élte. Virágkort jelzett az áldozat-tömkeleg és az óriási zarándokforgalom. A Templom egyetemes centrum lett: ide összpontosult a pezsgő üzleti-vallási-nemzeti élet. Mindenki számára féltett kincs és büszke öröm tárgya volt a Nagy Heródes renoválta hajlék, amit a világ akkori hét csodája között tartottak számon.

Jézus mégis másként látta a templomot és a benne folyó istentiszteletet, mint a kortársai. Csalhatatlan szemei előtt döbbenetesen mutatkozott meg, hogy mivé tették honfitársai Isten templomát.

Az önmegváltás fellegvárává, a hamis istentisztelet fészkévé lett s így vált értelmét vesztett épületté. Jézus sommásan csak ennyit mond: „rablók barlangjává tettétek.”

A gonosz biztonságérzet klasszikus helyévé tették. Benne nem a bűntől akartak szabadulni, s igazi bűnbocsánatra találni, hanem inkább dédelgetett bűneik mentsvárává tették. Úgy rejtegették itt bűneiket az áldozat, a templomozás, a szemforgató kegyesség látszata alatt, mint ahogyan a hegyi üregekben, barlangokban keresett védelmet, búvóhelyet a rabló. Hogyan mondja Jeremiás? „Vajon rablók barlangjának nézitek ezt a házat, amelyet az én nevemről neveztek el? Majd én is annak nézem! – így szól az Úr.” (Jer 7,11)

A félreértett rejtekhely álcáihoz, kulisszáihoz tartozott a pénzváltás, az állatvásár, a futószalagszerű áldozati rendszer. Az üzleti vállalkozás a templom-komplexum sajátos rendeltetésű helyén, a „pogányok udvarában” talált helyet magának. Ez lett volna az elmélkedés és az imádság helye az érkező zarándokoknak: zsidóknak és nem zsidóknak egyaránt.

Helycsere történt: a választott nép a kultikus önfenntartás anyagi szempontjainak érdekében teljesen megfeledkezett kiválasztottságának tartalmáról, a pogányokhoz való küldetéséről. Az emberi érdek kiszorította a Templomból a missziót, a pillanatnyi haszonelvűség odatolakodott Isten hosszú távú szándéka elé. Hová lett„az én házam neve imádság háza lesz minden nép számára” ézsaiási üzenet (Ézs 56,7)?! Eltűnt az istentisztelet lényege, formálissá vált a templom világarányú rendeltetése, mert megszűnt a kisugárzó ereje.

A legszomorúbb templomkép, egyházkép, gyülekezetkép az, ha a gyülekezet, az egyház, a templom Jézus nélküli. Ez tragikus kép.

A Jézus nélküli templom, egyház, gyülekezet, a Jézus nélküli református intézmény és a Jézus nélküli teológizálás fából vaskarika… semmit nem ér, hiábavaló.

Ez a jelenet tiltakozás a profanizált és a szekularizált, a szentségét-vesztett és elvilágiasodott, lelkületét-vesztett keresztyénség ellen.

Az árusítók, vásározók, pénzváltók és galambárusok, azaz a bennfentesek és haszonélvezők mellett még valaki letiltást kap: Jézus nem engedte, hogy valaki edényt vigyen át a templomon.

Mit üzen ez az apró mozzanat? – Azt, hogy a belső romlás, torzulás rombolta a kívülállók hozzáállását, a közvéleményt is rossz irányba fordította. Magától értetődő volt, hogy amíg tekintélye volt a templomnak, addig eszébe nem jutott senkinek a templom elkülönített, szent területén átmenve rövidíteni az útján, mert tiszteletben tartották a szent helyet. Megkerülték, s nem a praktikum, nem a rövidítés, és a rövidzárlatos megoldások működtek, hanem tiszteletben tartották, nem a templomot tisztelték, hanem Isten felségterületét látták benne.   

A szentségtelen belső visszaélések törvényszerűen újabbakat szülnek a külső, a tágabb körben, s a magától értetődő dolgok megszűnnek működni. A bennfentesek visszaélései, hamis megoldásai felbátorítják a távolabb lévőket a korlátok és a gátak áthágására, a szabályok következménymentes megszegésére.

Kedves Testvéreim! Bármi legyen is az evangélium lényegi üzenetét, a kérügmát kiszorító indítóok és eszköz, történjen az bárhol és bármikor - Jézus ebben nem kíván részt venni, s nem tudja azt sem elnézni hogy másokat ámítsanak. Királyi szabadsággal cselekszik: megtisztítja Isten templomát. 

A keresztyén embert felszabadító mozzanat ez: lehetőségünk van azt tenni, amit Urunk tett –a részt nem venni szabadságával kezelni dolgokat, és az Élő Isten akaratával megmérni minden emberi érdeket, hogy az Ő gondolata valósuljon meg.

Az igazi őrállók, az Isten szent ügyét védők mindig látták ezt. Ennek a tisztánlátásnak volt messze világító példája az 1944 és 1958 között itt szolgáló Berényi József lelkipásztor, aki nem áldozta fel a biblikus igehirdetést a rendszert kiszolgálás oltárán, hogy az emberi érdek megelőzze Isten tiszta üzenetét.   

Ez a mérlegelés, megkülönböztetni tudás igazán értelmiségi feladat és igazán tanítói-teológiai-hitéleti felkészültséget igénylő küldetés. Tiltakozzon bennünk ma is minden Jézus-nélküliség ellen, mert van egy másik templomkép is!

A legpompásabb templomkép az, ami Jézus bevonulása után tárul elénk. Miután Jézus a kifosztott, lényegtelenített istentiszteletnek véget vet, megteremti az igazi istentisztelet feltételét. Minden addigi feltétel, pótlék és kellék helyébe Ő maga lép (vö.: Jn 4,21kk), és nem tűr meg maga mellett hamis messiásokat, társmegváltókat vagy alvállalkozókat a megváltás művében.

A templomtér fókuszában Jézus tanít, de nem akárhogyan. A főpapok és az írástudók reakciója az volt, hogy keresték a módját, hogyan veszítsék el. Dühösek, botránkozók, és félnek, „mert Jézus tanítása magával ragadta az egész sokaságot.” Az egész sokaság álmélkodott tanításán, azaz nagy felismerések, összefüggések tárultak fel, felfokozta várakozásukat.

A magával ragadó tanítású Jézus a templomban - ez az igazi virágkora, kiteljesedése minden templomnak, minden istentiszteletnek, és minden életnek ez a döntő ideje. Az Atya háza, a Templom iránti féltő szeretet nem tűri el az istentisztelet hamisságát, mert a földi istentisztelet célja a bekapcsolódás a mennyei istentiszteletbe.

Jézus a templom megtisztításával az alapvetőt, a létszükséghez tartozót adja vissza. Ezzel újra megszenteli a templomot! Megtörténik a nagy helycsere.

Jézus feltételteremtő, igazi istentiszteletre alkalmassá tevő nyitánya után következik majd a passió-hét eseményeiben az aprólékos hiánypótlás a Megváltás művében, eseményeiben.

A pénzváltók pénze meg sem közelíti a 30 Júdás-pénzt, az árulás honoráriumát.

A pénzért vett áldozati állat helyett önmagát áldozza oda ingyen.

A kiűzés eszköze visszahullik rá, s elfogatás, kínzás, köpés, töviskorona formájában okozza szenvedéseit.

A feldöntött asztalok helyett pedig felállítja a kegyelem asztalát.

Mindezt azért tette, hogy legyen ma is tisztulás, megszentelődés, az általa kialakított igazi istentisztelet rendeltetésszerű használata!

Ennek jellemzője az imádság: Az én házam imádság háza minden nép számára, mert az imádság a hívő ember „magatartása”, folytonos szükséglete, társalkodás az élő Istennel, s egyben intenzív cselekedet is. Karl Barthnak tulajdonítják a mondást: „Az imádságra kulcsolt kéz a világ rendezetlensége elleni lázadás kezdete.”

Jézus újra használhatóvá teszi a templomot, hogy behívja a perifériára szorultakat, és bevonzza az elvadult lelkű keresőket.

Amikor valóban Ő áll a középen, akkor ott nem olvad fel az egyház a világban, mert a Jézus-koncentráció, a Krisztus teljes és mindent betöltő jelenléte megfordítja a rossz folyamatokat, a betegséget, a sötétséget, a tékozlást és a hitetlenséget. Jézus Krisztus ezért akar az életünk templomába bevonulni. Meg akarja szentelni, különbbé akarja tenni, vissza akarja adni az életünk rendeltetésszerűségét.

Figyeljük csak meg! Amíg csak vallásoskodás folyik, amíg zártkörűség van, amíg ki-ki csak önmaga körül forog, addig nincs baj. Amikor viszont kitárulnak az ajtók, amikor a templom döntő történések, mélyreható változások, életfordulatok helyszíne lesz, amikor erőtérként funkcionál, akkor jön a támadás. – Így volt ez az ébredési időkben ezek között a falak között! – Jött és jön a nagy helycserének a visszacsinálási kényszere, akkor elindul a Krisztus elleni és az evangéliumi tartalom elleni harc.

Miért olyan nehéz ma bevonulnia Krisztusnak? Azért, mert ma is zajlik ez a kiszorítósdi: a vallásoskodásig sokan eljutnak, a keresztyénség értékeinek felszínes emlegetése eltanulható, de Krisztusig eljutni, tanítása szerint élni már sokkal kevesebben.

A templom, mint díszlet, mint patinás helyszín kell. Ige-részletek, mint szlogenek – kellenek, de az Ige következetes megélése már elmarad. Kellenek a keresztyén tradíciók álcának, kulisszának, külső máznak, de úgy Isten igazából ma is nehéz bevonulnia Jézusnak a közéletünkbe, az iskoláinkba, az erkölcsi döntéseinkbe, a gondolkodásmódunkba!

A Szent és a profán harcában nem történhet másként változás, fordulat, csak úgy, ha végbemegy a nagy helycsere.

Ezért a helycseréért szól az új harang is a másik kettő mellett, hogy hívogasson a Jézus közelébe. A Jézussal való személyes együttlétben ugyanis az egész életünk az imádság házává válik, mi magunk pedig a Szentlélek templomává lehetünk. Őt hallgassátok itt rendszeresen, mert az Ő tanítása ma is magával ragadó. Ez őrzi meg templomotok vezérigéje szerint ezt a házat mindenkor az imádság számára minden ide betérőnek. Ámen."

Fotók: Barcza János
A teljes galéria itt érhető el.

Tiszántúli Református Egyházkerület