Az athéni Damarisz (ApCsel 17,16-22)

Miközben a név után kutakodunk, valójában azt a titkot boncolgatjuk, hogyan is kap a névtelen tömeg arcot, adott esetben női arcot, és talán egy véletlenül az athéni Areopágoszra tévedt asszony hogyan is kerül bele az üdvtörténelembe, és válik évezredek múltán is prédikáció témájává? A szentté válás genezise a téma, hiszen a bibliatudósok eltérő véleménye szerint ez a ki tudja honnan jött asszony, a tőről metszett „távolvaló”,  közelvalóvá, válik még pedig olyannyira, hogy a görög ortodox egyház bevette szentjei sorába.

De mielőtt megrajzoljuk a portrét, fessük meg a környezetét! Húsvét után járunk Athénban, Pál második missziós útja során. A Jeruzsálemi Zsinaton zöld utat kapott a pogánymisszió, s Pál boldogon munkálkodik a nevével fémjelzett projekten. Lukács tudósítása szerint ez az athéni „fellépés” Pál számára nem hozott sikert, hiába tartott beszédet a kerámiapiac után még az Areopágoszon is, kigúnyolták, és a „majd meghallgatunk erről máskor is” (32. v.) legyintéssel távozott a csődület, kivéve néhány embert, név szerint említve egy férfit és egy nőt.

De milyen is volt ez az Athén Pál látogatása idején?[1] Platón és Szókratész híres városának dicsősége már leáldozóban volt a Krisztus utáni ötvenes években, csupán a római birodalom Akhája nevű provinciájának egyik szellemi központjává lett. Már régen nem az egyetlen egyetemi város, de azért a morális és intellektuális hanyatlás ellenére a bölcselkedés itt még mindig nagyipari méreteket öltött. Lukács szerint az athéniak – a szorgalmas termelőmunka helyett – „egyébbel sem töltötték az idejüket, mint azzal, hogy valami újdonságot mondjanak vagy halljanak” (21. v.). A filozófusok Mekkája volt, különösen az epikureus és sztoikusok voltak nagy számban.

Pál, a monoteizmus nagykövete bírta türelemmel a hatalmas panteont. A görögöknek ugyanis mindenre volt egy istenszobruk, állítólag még a tolvajoknak és a bornak is. Ez amolyan ókori biztosításféle volt. Lehetőleg jóban akartak lenni minden istenséggel, ezért a jólétet és a biztonságot áldozatok bemutatásával vásárolták meg. Ezek az áldozati „show-műsorok” persze rengeteg turistát vonzottak a városba.

Pál, jóllehet tudatában volt saját spirituális felsőbbrendűségének, pogánymissziós stratégiája alapján azonban inkább kapcsolópontot keresett, és ennek során akadt bele az „ismeretlen isteneknek” szoborfeliratba. S amikor a jogi kollégium az Areopágoszon nyitottnak bizonyult arra, hogy akár bővítse saját Isten-választékát, netán korrekciót alkalmazzon vagy esetleg a tévtanítót ítélje el, Pál ezzel az ismeretlen istenszoborral indította beszédét.

És most keressük meg a tömegben ezt a – Lukács szerint – városszerte ismert nevű asszonyt, Damariszt! A bibliatudósok nyomozati adatai többféle személyleírást adnak. Lehet, hogy pusztán csak egy turista, akit érdekeltek a város látnivalói, és hallanivalói. De az is lehet, hogy Damarisz egy ismert filozófusnő volt. A sztoikusok nyitottak voltak a női gondolkodók felé is. Ez amolyan humanitárius filozófia volt, társadalmi, de vallási kérdésekkel is foglalkozott, s amikor Pál saját hitét magyarázva azt idézte, hogy „őbenne élünk, mozgunk és vagyunk” (28. v.), akkor valójában a sztoikus istenképzethez közelített.

Persze tudva azt, hogy az ókorban a műveltség a nők elől el volt zárva, kivéve a hetérák, gésák számára – Japánban például könyvtárba csak a gésák járhattak –, egyesek szerint Damaris a prostituáltak eme felsőbb kasztjába tartozott. Mivel azonban a névelemzés a kelta termékenységi istennőre is utal, vannak, akik szerint a pogány kultusz papnője lehetett. De ez a szó a zsidó bébi neve is, ezért nagyon fiatal lányt is jelenthet. Vannak azonban, akik Dionüziosz feleségének tartják Damariszt, s úgy vélik, hogy ők ketten ugyanúgy Pál misszióját folytatták, mint Akvilla és Priscilla. Egyesek szerint Dionüziosz Athén püspöke lett, mások szerint Pállal Rómába ment, majd Franciaországban halt mártírhalált. A legenda szerint hasonló sorsra jutott Damarisz is. De az tény, Athén belvárosának egyik utcáját róla nevezték el.

Látjuk ezt a gazdag sorsválasztékot. Talán nem is kell eldönteni, honnan is indult ez a nő vagy fiatal lány, egy biztos: Istennek van hatalma akárhonnan is magához vonzani. Miközben a mi hatóerőnk nagyon szűk, és kínlódunk a belterjes testvéri közösségekkel, rácsodálkozhatunk, milyen széles spektrumú az Úr Isten választéka, milyen sokféle akolból kerülnek ki a juhai, milyen sokféle nyelvet és nyelvjárást ismer a Lélek. A lényeg, hogy Damariszt, akármilyen előélete volt is, eltalálta egy szó, egy mondat, tudott kapcsolatot találni Pál beszédével, és ez a számára sorsfordítóvá vált.

De mik is lehettek ezek a kapcsolópontok? Valószínű, hogy ennek az asszonynak a hite is benépesült a panteon számos istenével. Talán sokféle istenséggel próbálkozott már zöldágra vergődni, kudarcai ellenére mégis meg tudta őrizni magában a nagyfokú istenszomjúságot. Nyitott volt az új befogadására. Volt türelme végighallgatni Pált, vele menni egy újfajta zarándokúton, elfogadni a kemény istenkorrekciókat, azt, hogy akit ő hirdet, nem embercsinálta szobor, hanem Ő egyszerre a kozmosz és az emberi-asszonyi szívek ura. Damarisz kereste az istentalálkozást korábban is, ezek azonban inkább csak gondolatban végigfuttatott elméletek közötti választások voltak, de most történt vele valami. Hitt a szónak, és erre rátette az életét, el egészen a mártíromságig. Új belső-fölső irányítóközpontja lett. De ez nem is jó szó, mert ez műszerszagú, valójában amit kapott Pál beszédéből, az inkább olyan isteni társ, akivel együtt élni, együtt halni lehet.

Hogyan tudom megtalálni magam Damariszban? Budapest ostroma után Pilder Mária felkereste nőszövetséges munkatársát, Tüdős Klárát, és azzal kezdte: „Ismerkedni jöttem hozzád, Klára, mert olyan időket éltünk át, ami egyikőnk sem felett ment el nyomtalanul.”[2] Vannak olyan életdrámák is, amik a sarkaiból fordítják ki istenhitünket, és csak értetlenkedve szemléljünk az eseményeket, mint valamiféle ismeretlen istenszobrot. Tele van a szívünk miértekkel, és nem értjük azt sem, amikor az „ő gondolatai történnek”, és nem a miénk. Mert a miénkben nem ilyen a Jóisten. Elég egy új élethelyzet, elég egy gyógyíthatatlan betegség diagnózisa vagy egy váratlan veszteség, és bizony meg kell keresni, hol és hogyan van ebben jelen a Túlnani, s hogyan lehet ezt az ismeretlen istenarcot baráttá, szövetségessé tenni? A nagy titok az, mikor és hogyan halljuk meg, hogy „nincs is messzire egyikőnktől sem, mert őbenne élünk és mozgunk” (28. v.).

De az sem kis feladat, hogy másokat megismertessünk ezzel az Ismeretlen Istennel. A napokban láttam a debreceni Csokonai Színházban Eric Emmanuel Schmitt, Oszkár és Rózsa mami című darabját, ami egy leukémiás kisfiú utolsó 12 napját mutatja be. A gyermek szülei nem tudnak a fiúkkal a halálról beszélni. Felfogadnak egy gondozónőt, egy tenyeres-talpas szókimondó asszonyságot, akit, mivel rózsaszín ruhában jár, a gyerek elnevez Rózsa maminak. Ő többször is elszólja magát, innen tudja meg a a kis Oszkár, „milyen rossz a helyzet”. Ez a Rózsa mami végül is kínjában azt játszatja a gyerekkel, hogy minden nap legyen az életében tíz év, és írjon erről naponta levelet a Jóistennek. A gyerek kételkedve veszi a kezébe a ceruzát, és lázlapot maga felé hajtva rója a sorokat. Addig-addig viaskodik azonban „Láthatatlan Jótevőjével”, míg az utolsó jelenetben a lázlapon ez olvasható: „Engem csak a Jóisten ébreszthet fel.” Kevés meggyőzőbb feltámadáshittel találkoztam, mint ez. Rózsa maminak sikerült a maga hétköznapi teológiáját olyan hitelesen kommunikálni, hogy Oszkár számára az Ismeretlen Isten belső Szövetségesévé, halálon túli segítőjévé vált. Megrendítő kishercegi „istenszelídítésnek” lehettünk tanúi a stúdióteremben, miközben persze Rózsa mami és a kisfiú kapcsolata is szinte már-már szerelemmé forrósodott.

De visszatérve Pál apostolra és Damariszra, az is nem mindennapi csoda, amikor egy gyanútlan ténfergés, egy hétköznapi esemény az Areopágoszon hirtelen üdvtörténeti mosttá sűrűsödik. A hallgatóság nagy része gond nélkül eltolja magától a páli „istencsere” sürgetését: „A tudatlanság időszakait ugyan elnézte az Isten, de most azt hirdeti az embereknek, hogy mindenki mindenütt térjen meg” (30. v.). Damarisz azonban belekerül egy olyan egyszeri és megismételhetetlen idő- és térkoordinátába, amely a „most vagy soha” kihagyhatatlanságát jeleníti meg. Míg a többiek nevetve otthagyták ezt a „fecsegőt”, hogy „majd…”, Damarisz hitt a mostnak, és merte azt nem elodázni, hanem munkába venni az Ismeretlen Istentől jövő kihívást. Neki ez a páli „fecsegés” a szíve hústáblájára íródott. Jézus főpapi imájának a mondata kezdett el történni benne: „Atyám, a világ nem ismert meg téged, de én megismertelek…” (Jn 17,25). Ami egyben azt is jelentette, hogy szanálta a korábbi „magán panteonját”, azt a sokféle szobrokba sűrített félelmet és biztosítékigényt, amely ha nem is teljesen, de betöltötte a hitét, és mert hatalmat adni Jézus Krisztus Istenének. Annak, aki képes még a halálból is új életre támasztani.

Mit jelent számunkra ez a Damarisz-paradigma, saját üdv-karrier állomásaink szó szerinti kihívásait hogyan ismerhetjük fel? A napokban kezdte el sorolni egy pesti barátnőm, milyen élhetetlen Pesten a közélet, milyen kemény farkastörvények uralkodnak a munkahelyeken, és pénzért mi mindenre képesek az emberek. Ezt hallva szinte kérlelni kezdtem: „Istennek adj hatalmat, ne az ördögnek! Persze, mindnyájan az édenen kívül születtünk, ahol két kézzel munkálkodik az Öreg Patás, az a negatív erő, amely olykor képes elborítani, de te ne adj hatalmat neki! Távoztasd el magadtól annak a nevében, aki egyben a Kozmosz és a te életed Ura!”

A györgyfalvi bibliakörben mesélte egy idős asszony, hogy nem olyan régen kapta meg a diagnózist: méhnyakrák. A műtét előtt az orvos körbejárva a kórtermeken, és meghökkent az asszony nyugalmán, s mikor rákérdezett, az csak annyit válaszolt: „Úgy jöttem be ide, hogy Isten kezébe tettem le az életem, hogy történjék velem az ő akarata szerint. Ott lesz jó, ahol ébredek, akár a kórteremben, akár Nála majd odaát.”

Abban mindnyájan megegyezhetünk, hogy a méhnyakrák nem kis hatalom. Erősebb nálunk. Ez az asszony mégis hitt a halálból is kihozó, azt legyőző erőnek, és képes volt megnevezni Jézus Krisztus Istenét a történések felelőseként, őt ruházni fel teljhatalommal, nem pedig a fehér köpenyes „mágusokat”. A műtét után a kelleténél hamarább kiengedték. Maradék erejével még el tudott jutni templomig – hálát adni.

Hiszem, hogy ő is Damarisz, és rajta kívül sokan vannak, vagyunk még potenciális Damariszok, akiknek az élete beleszövődik az üdvtörténet 21. századi szövetébe, és ha a Bibliába nem is, mert erről már lekéstünk, de azért hitünk szerint még belekerülhetünk egy másik szövegkönyvbe, az Élet Könyvébe. Mert a tudatlanságunk – kinek milyen hosszúra nyúlt – ideje után velünk is történt és történik az üdvös „most”, mi is találkozhatunk a sorsfordító Szóval, Igével, és az testté, élettörténetté válhat bennünk. Csak ne féljünk munkába venni, megnevezni, beazonosítani homályba burkolózott ismeretlen isteneinket.