2018. április 27.

Megnyílt Szilágyi Imre grafikusművész kiállítása

A Debreceni Református Kollégium Múzeumában 2018. április 26-án nyílt meg Szilágyi Imre grafikusművész kiállítása a Múzeumpedagógiai teremben. A kiállítást dr. Fekete Károly tiszántúli püspök nyitotta meg. A tárlat június 29-ig látogatható.

alt

Szilágyi Imre (1942–) Debrecen szülötte, mesterei is a város kiválóságai voltak, témáit gyakran meríti a kollektív emlékezet mélyéből, noha ezek a témák többnyire csupán alkalmat adnak a rendelkezésére álló tér benépesítésére, arra, hogy életre szólítsák, mozgósítsák különös képzeletvilágát. Csokonairól több sorozata készült, egyik rézkarca jóvoltából Rembrandt is ellátogatott közénk, a 17. századi cívisvárosba, ahol az ő vésője nyomán Zeusz leginkább egy hortobágyi szürke bika fenséges képében ragadhatta magával Európát. Az ábrázolás megörökíti az áldozat cinkosságát, mert nem tekinthetjük igazi szembenállásnak, hogy az elrabolt Európa pajkos mozdulattal védi a kontinens ismert jelképeit, köztük a pisai ferde tornyot és a magyar Országház épületét a komor bika csapdosásától. Nem véletlen, hogy a művész gyakran vonultatja föl a gótikus templomoknak – melyekben az esztétikai minőség a szakrális funkciótól elválaszthatatlan volt – és általában annak a keresztyén Európának a jellegzetességeit, amelynek valaha meggyőződése és hivatása volt. Szilágyi Imrének ma is van hivatása és meggyőződése. Méltatója 75. születésnapján joggal hangsúlyozta kultúrájának erős református ihletettségét.

alt

A megnyitón Vitányi József Rubányi-díjas fagottművész játékát hallhattuk, majd Gáborjáni Szabó Botond, a Debreceni Református Kollégium Múzeumának igazgatója az alábbi gondolatokkal köszöntötte Szilágyi Imrét és a megjelent érdeklődöket:

"Festőként indult, de a színek világában korlátozva érezte magát, mívesebb, részletezőbb kifejezési formát keresett, szabadságát – mindannyiunk örömére – a sokszorosított grafika klasszikus technikáiban találta meg. Soha nem hitt abban, hogy »a dolgok lényege a részletek fölött, a részleteken kívül található.« Ellenkezőleg: gyakran a műveit benépesítő finom részletek hordozzák hangulattal telített üzenetét. Míg általában az ördög lakozik a részletekben, Szilágyi Imrénél az angyalok is itt rejtőznek: szépség és rútság, tragédia, humor, erotika – múlt, jelen és jövendő együtt – játékos, riasztó, derűs, torz, groteszk, szürreális, archaikus, és ugyanakkor szívünknek kedves. Szemmel láthatóan ott érzi leginkább elemében magát, »ahol a madár is jár.« Munkáit szövevényesen tápláló gyökerek kötik az anyaföldhöz, miközben csapongó szárnyak emelik magasba, ahol önmaguknál mindig többet sejtető jelképes jószágok, baglyok, denevérek, bogarak, mesteri uszadékfák, lesből támadó (tépett csuhás és golyvás) kukoricacsövek, zümmögő prehisztorikus lények, elszabadult rakoncátlan vízköpők, mákgubók és más enigmatikus növények, beszédes tárgyak, baritonhangú vagy fémesen zengő hangszerek, illatos kávédarálók, ódon épületek, leggyakrabban templomok fogadják a nézőt.

alt

Életművéből ezúttal csupán ízelítőt adhatunk, amely mégis világosan körvonalazza művészetének egyedi vonásait, kivételes képességeit, tudását, lebilincselő fantáziáját, és »újabb kísérletét a jóságra«."

A kiállítást dr. Fekete Károly tiszánúlti püspök nyitotta meg. Köszöntőjét alább olvashatják.

Szilágyi Imre debreceni grafikusművész élettel és lélekkel töltötte meg ezt a termet, azzal a 43 rézkarccal és néhány réz-lemezzel, amelyeknek ölelése körülvesz bennünket, sokféle életérzést megszólaltatva.

Szilágyi Imre a rézkarcaival beenged bennünket a saját világába, rávezet bennünket azokra a belső vizuális ösvényekre, amelyeken fontos igazságokra derül fény. Bölcs emberként együttlátja és ábrázolja az idő és időtlenség, a fent és a lent, a születés és halál, a valóság és a mese, az élő és élettelen, a konkrét és az irracionális, a bujaság és a szemérmesség, a bűn és a tisztaság, a múlt és a jövő, a szent és a profán egyidejűségét és komplexitását. Ezeket az ellenpólusokat mesterien tudja egy tengelybe állítani, egységes kompozícióba rendezni. Bájosság, realitásérzék, humor, emberismeret és természetszeretet eklektikájából születik meg a „Szilágyis-gótika”, az emberséges reneszánsz.

Ezekhez a képekhez közel kell menni, hogy minden vonalukat követhessük és felfedezzük. Ebben a közelségben lenyűgöző a légies könnyedség és a cizellált mikrovilág rézbe karcolása. Ezek a részletek rejtik a magyarázatot, s vezetnek el a grafikák megfejtési kulcsának megtalálásához. Ennek a „Szilágyis-gótikának” jellemzője a többszólamúság és a többrétegűség. Miből adódik ez?

Szilágyi Imre rézkarcain létrehozza a méretek és arányok korrekcióját. Nagy átrendezéseket végez: felemel és lesüllyeszt, a kicsi felnagyul – a nagy összetöpörödik. Egymásba tol szürke hétköznapit és fényes századokat. Napi gondjaink egyikét-másikát és filozófiai tépelődéseket. Kombinálja az időt és az időtlenséget. Így, az idősíkok, terek, korok, egybecsúsztatásával mutat be egy grafikai lapon egymásra rakódott korokat, egymásra épülő világokat. S eközben nem riad meg attól, hogy ezek a ráépülések és kötődések eredményezhetnek ferde-tükröt vagy karikatúrát, „Daliás időket”, idilli álomvilágot vagy brutális hétköznapiságot, de áraszthatnak méltóságot és identitástudatot is „Idő és időtlenség között”.

Borsos Miklós szerint „A művész a társadalom legérzékenyebb tagja: szeizmográfja.” Ezt a hasonlatot felhasználva mondhatjuk: Szilágyi Imre képei mai korunk, értékválságos szemléletünk belső megrendüléseit, finom változásait rögzítik. Jól mutatják ezt a szinte karikatúra-jellegű képek, ahol a pozícióban levő alak válik kifigurázott személlyé.

Van, amikor a művész ráépüléseket és kötődéseket láttat, akkor azok a képek méltóságot és identitástudatot árasztanak. Ebből ad ízelítőt a „Rembrandt nálunk járt?!” és a Lícium-fa legendáját megörökítő „Ördögcérna, avagy sem fű, sem fa…” című kép.

Ez Szilágyi Imrének különösen azokon a képein érzékletes, ahol a kompozícióban erős archaizálással él. A kompozíció centrumában térszervezőként magasodó tornyoknak vagy architekturáknak őrálló és – ha stilizáltan is, de – utaló jellege is van a genius locira, amely hajtó-, továbblendítő erő lehet a mában is egy-egy közösségben, illetve a néző lelkében. (pl. Vizsoly 1589, Vízköpők, Ébredező és Elszabadult vízköpők)

Ugyanígy kompozíció-szervező motívumként jönnek elő Szilágyi Imre képein a hangszerek. Nem csak a társművészet iránti szeretet és tisztelet hozza ezeket ide, hanem a hangszerek alakjához és sajátos hangjához, effektusaihoz, megszólalásához hangulatok, élethelyzetek, emberi habitusok, érzelmi alkatok, köthetők. (Gordonka-zene, Mesterlevél)

Szilágyi Imre égi sétákat tesz földközelben és földi sétái közben mennymagasba lát. Ábrázolásaiban benépesíti az eget. A sokak számára irracionális térben Szilágyi Imre szerint éppúgy zajlik az élet, mint lent. Léghajósok mellett és a Jákób-lajtorjáján le-föl-járók között teljesen természetesen jelenik meg a lámpás manó, a tündérek röpte, a muzsikáló angyalok kedve, a hold-kacaj, baglyok csöndje, egerek huncotkodása. Arra biztat bennünket Szilágyi Imre, hogy fedezzük fel újra a természet apró csodáit. Földközelben pedig jól kivehetők az emberi tulajdonságok, életérzések megjelenítései. A finom vonalak erőteljes gondolatisága olykor fricskák, hogy hiányzó erényeinkkel és meglévő bűnlajstromainkkal szembesüljünk, mint a bujaságainkat felvonultató „Így készül a…” című képen.

Régi korok kifejezésével élve, nyüzsögnek-mozognak Szilágyi Imre képein a homo ludens-ek – a játékos életművészek, a homo faber-ek – a mindig munkában állók, a homo artifex-ek – a találmányaikkal-gépeikkel felsorakozók, a homo mortalis-ok – a halandók, a homo oeconomicus-ok – a gazdasági viszonyok függőségében vergődők és ügyeskedők, a homo regius-ok – a magas rangú udvari emberek és a homo peccator-ok – a bűnt, a rosszat, a gonoszkodást is hordozó emberek. — Ecce homo! – mondhatnánk. Ez az emberábrázolás a „Fent úgy, mint lent” című alkotásban is visszatükröződik, ahol az időkerék és rózsaablak szelvényeiben elevenednek meg szerzetesi ruhában a már emlegetett jellemvonások.

Szilágyi Imre grafikái megszemélyesítik és teremtménytársként kezelik az élővilágot, mintha továbbrajzolná Assziszi Ferenc Naphimnuszát életigenléssel és természetszeretettel.

Néhány képén természetkivágásokat látunk: a természet holtnak látszó csodáiról asszociál érzékeny beleéléssel az élőre. Valós dolgok továbbgondolásából született meg több képe is, máskor meg felébreszti, formákra serkenti a fadarabot és az „Évgyűrűk” című képén megképződik a nagy Magyarország sziluettje, hogy a fa sebesüléseivel, bevéséseivel együtt legyen fogalmunk népünk szenvedéséről. Kapaszkodás, foglalkozások-szakmák felvonultatása, építés és bontás ábrázolása teszi élettérré az évgyűrűk sorát. A fa metszetének szinte minden porcikája él az „Évgyűrűk” mellett a „Gyökér trilógiá”-n és az „Egy cseresznyefa végnapjai” sorozaton is.

A kaposvári 7. Országos Groteszk kiállításon is szerepelt Szilágyi Imre Europé nálunk? című grafikája. Az istennő, Europé megüli a jellegzetes hortobágyi magyar bikát, amely a kilenc-luku hídfelé tartva, dühében egy farokcsapással megugrasztja a Notre Dame-ot, összerontja az Eiffel tornyot és a pisai ferde tornyot, és a bika dühösen fúj az istennő szárnyas kolompjának hangjára. Makkai Sándor író, esszéista, egykori erdélyi püspök szavai jutottak eszembe, aki az Európai magyarság című tanulmányában a magyarság önértékéről beszélt: "önmagunkért kell európai nemzetnek lennünk. Ez, éppen ebből kifolyólag, valami egészen mást jelent, mint Európa utánzójának, szolgájának vagy éppen majmolójának lenni. Nincs szükségünk Európa bűneire, igazságtalanságaira, szeszélyeire, képmutatására, felfuvalkodottságára. Saját magyar jellemünk és szellemiségünk kifejtésére van szükségünk az európai kultúra valódi és örök értékeinek érvényesítése által. A mi európai feladatunk: embemek lenni - magyarul. … lehetünk különb európaiak, mint a politikai Európa. Ki tudja, talán mi vagyunk azok, akik magyar nemzeti kultúránk által visszaadhatjuk az "európai" szó elveszőben levő hitelét, európai erényeket valósítván meg Európa bűnei nélkül.”

Ezekkel a gondolatokkal Szilágyi Imre grafikusművész kiállítását megnyitom.

A kiállításról további képek itt érhetők el.

Fotók: Barcza János