Nem múlhat el nyomtalanul a húsvét

A mi feladatunk, hogy a sodródásos folyamatok özönében szigetekként jelenjünk meg – foglalta össze az egyházi közösség és saját célkitűzését Tóth Tamás, akinek az életében több sorsfordító esemény is kötődik a húsvéthoz.

Mi indította a lelkészi pályára?

Egy ébredési gyülekezet, a Vajai Református Egyházközség árnyékában nőttem fel. Anyai nagyszüleim hitüket komolyan vevő, református emberek voltak, magam nem voltam olyan vallásos. A konfirmáció évében azzal, hogy vasárnaponként templomba is kellett járni, egyre inkább közelebb jött hozzám az Isten. Bátyám révén, egy barátommal karöltve elkezdtem járni a Vajai Ifibe is 14 évesen. Izgalmas volt hallgatni a huszonéves tagok beszélgetéseit hitről, az élet nagy kérdéseiről, valamint megfogott az együtt éneklés élménye is. Egy napon a vajai templom karzatán ülve azt éreztem, hogy én itt vagyok otthon: a templomban, a gyülekezetben, az Isten közelében. A közgazdasági szakközépiskola után elvégeztem a Debreceni Református Hittudományi Egyetemet.

Két éve épp húsvét után néhány héttel iktatták be önt a tisztségébe. Húsvétkor vélhetően már tudhatta, új életszakasz, izgalmas feladat vár önre…

Az április 24-i lelkészbeiktatást egy folytatásos történet részeként éltem meg. Egyházközségünkben 2005 júliusa óta szolgálok. Feleségemmel, Tóth-Mihala Veronikával együtt (aki szintén református lelkész) több mint tíz éven át beosztott lelkészként végeztem a rám bízott feladatokat. Amit Istentől útravalóként kaptam a 2016 utáni időkre nézve Luther Márton gondolatában fogalmazódik meg leginkább: „A nyavalyás prédikátor nem tud, nem lát semmit, mégis biztosan halad, amíg Istenére hagyatkozik, mert a prédikátori hivatás Istené.” Akkor azt mondtam a gyülekezetnek: nincs mondanivalóm nektek, a Léleknek van.

Húsvétnak mi a fő üzenete?

Amikor 2002 februárjában egy súlyos betegség következtében elvesztettem édesapámat, éppen húsvét előtt voltunk. Harmadéves teológushallgató voltam, legációba éppen az anyagyülekezetembe, a Vajai Református Egyházközségbe készültem. Akkor az évfolyamfelelősünk megkérdezte tőlem: mi lesz az üzenet, amit hazaviszel? A válasz egyszerűen így hangzott: Van feltámadás! A húsvét és feltámadás kapcsán a mai napig Pál apostol szavai jutnak eszembe a legerőteljesebben: „Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt.” (1Thessz 4,13-14).

A böjt az önvizsgálatra ad alkalmat. Miben szorul leginkább önvizsgálatra a ma embere?

Az önvizsgálat a böjtnek csak az egyik része. Úgy is mondhatnám, hogy a középső része: de nem a közepe. Van valami fontos előtte és következik valami fontos utána. A böjtnek hármas iránya van: felfelé, befelé és kifelé. Ez az irány sorrendiséget is jelent. Először van a felfelé: felemelni a tekintetet, figyelni Istenre, meglátni Krisztust, mint Megváltónkat. Utána van a befelé: megvizsgálni a szívet, a gondolataink otthonát, indulatainkat, vágyainkat. Itt pedig nem szabad megállni, következik a kifelé: megtalálni azt, amiben szolgálhatunk, odaadni magunkat egy cél érdekében, ahogyan Krisztus is tette értünk. Hogy milyen kérdéseket érdemes feltennünk magunknak, most Richard Rohr szavai jutnak eszembe: „Ügyelj a gondolataidra, mert szavakká válnak. / Ügyelj a szavaidra, mert tettekké válnak. Ügyelj a tetteidre, mert szokássá válnak. / Ügyelj a szokásaidra, mert jellemmé válnak. / Ügyelj a jellemedre, mert sorsoddá válik.” Ez a gondolat sok kérdést vethet fel bennünk, amivel érdemes volna foglalkozni.

A mindennapokban miként tapasztalhatjuk meg a feltámadást, Krisztus jelenlétét?

Húsvét valóban a feltámadott Krisztus megtapasztalása: itt él, közöttünk van, elérhető közelben – csak hajlamosak vagyunk nem megtalálni őt, ugyanúgy nem felismerni az emberben a Krisztust, ahogy annak idején. Máté evangéliumában olvasunk az utolsó ítéletről. Ebben a szakaszban Jézus elbeszéli nekünk, hogy mit tegyünk: ha csak egyszer is enni adunk az éhezőnek, inni a szomjazónak, befogadunk jövevényt, felruházunk mezítelent, meglátogatunk egy beteget, akkor átélhetjük a vele való közösséget.

Mit tart a legfőbb feladatának?

Fontosnak tartom, hogy először is „házon belül” vegyük komolyan az evangéliumot. Ne a feladatainkhoz igazítsuk hitéletünket, hanem a hitéletünk határozza meg mindennapi teendőinket. Sok olyan belülről és kívülről fakadó körülmény van, ami miatt nagyhét és húsvét akár újra nyomtalanul múlhat el az életünkben. A mi feladatunk, hogy a sodródásos folyamatok özönében szigetekként jelenjünk meg, ahol ki lehet kötni, ki lehet lépni a megszokásból. Ahol meg lehet tanulni újra stabilan állni, majd tovább lehet indulni, de már nem a maga feje után, már nem kiszolgáltatottan a külső-belső nyomásnak. Az a feladatunk, hogy átéljék az egyházhoz érkezők a gyülekezet gyógyító erejét, ahol úgy kapnak új erőre, hogy az máris továbbadásra készteti őket. Ehhez viszont az kell, hogy akik belül vagyunk, elhiggyük végre, hogy „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz”.

Megyesi-Horváth Borbála

Az interjú megjelent a Hajdú-bihari Napló
LXXV. évfolyam 75. számában 2018. március 31-én.

Forrás: naplo.hu

Fotó: Barcza János