Anyaszentnyelvünk bölcsője a Biblia

A címerünkben látható zászlós bárány mellső lába lépésben. A bárány nem áll a Szentírás két könyvén, hanem lép. Előre lép, de hátra néz. Visszatekint a győzelmet jelentő zászlóra.

Mi is előre lépünk, de hátra tekintgetünk. Krisztus győzelmének erejéből haladhatnánk. Mögöttünk Krisztus, előttünk Krisztus. Belefeledkezhetnénk az utazásba, lábunk alatt biztos kősziklaként Krisztus tanítása.

Miért nem vagyunk, mi, 500 éves évfordulót ünneplő reformátusok önfeledtek? Miért nem hatja át életünk napjait a krisztusi hajtóerő? Elakadunk, belső bizonytalansággal küzdünk, kontrollt keresünk, és alkalmazunk, önvizsgálatot tartunk, s csak topogunk. Az istentisztelet csendjében szinte hallatszik, ahogyan nem lépünk, csak topogunk. Átgondoljuk a prédikáció szavait, latolgatjuk az Ige hangsúlyait, aláhúzzuk, színes könyvjelzőkkel megjelöljük, amit nem szabad felednünk, amit végre megértettünk, elcsíptünk az isteni tanításból. Görcsösen ragaszkodunk minden felfedezésünkhöz, de nem merünk támaszkodni az Isteni kegyelemre. Tudjuk, merre kellene mennünk, de nem indulunk. Valami akadályoz, újra önvizsgálatot tartunk. Mi akadályoz? És így körbe-körbe topogunk.

Az ünnep akkor igazi, ha magával sodor. Ha önfeledtté tesz, ha sírunk és nevetünk, ha komolyan figyelünk, s aztán csak lépegetünk a liturgia lajtorjáján előre és fölfelé. Ilyen ünnep lehet minden istentisztelet, minden úrvacsorai közösség, az imádság és éneklés, a közösségi és egyéni hitvallás menetében. Ezt az ünnepet keressük hétről hétre, évfordulóról évfordulóra. S hogy mikor sikerül rákapcsolódni az isteni kegyelem hullámhosszára, s mikor nem, azt csak Isten tudja. Igen, ezt csak Isten tudja, s egyedül az Ő hatalmában áll, hogy nekünk ajándékozza az önmagunkról való elfelejtkezést, az Ő irgalmában történő feloldódást. Megkísérelhetjük utánozni, imitálni a krisztusi mozdulatot, de egyedül Istené a dicsőség, ha kegyelméből, hit által megadatik nekünk. Ezért kezdődött istentisztelettel a Reformációs ünnepség, és ezért zárult az éneklés és imádság kincseivel a nap. Hátha sikerülne egy néhány percnyi önfeledtséget megélni, elfelejtkezve emberléptékű gondjainkról, belefelejtkezve Krisztus követésébe.

Az istentiszteleten együtt szolgált a három egyházmegye esperese, és egyházkerületünk püspöke, dr. Fekete Károly, aki prédikációjában hangsúlyozta a reformációs hit egyik alapüzenetét: nem a vádak alól felmentő Istenünk van, hanem Krisztusban olyan kegyelmet kaptunk, ami megtaníthat minket bizalomból cselekedni. Bizalommal szólhatunk Isten előtt, mert ő nem ítél el, bár mindent tud (1Jn 3,21, 1), s így ezt a bizalmat magától Istentől tanuljuk.

Az úrvacsorai közösség egyik legszebb pillanata a zárórészben volt, amikor az ünnepélyesség érzése miatt mindenki ösztönösen felállt, s a 2600 résztvevő állva énekelte az utolsó verseket.

A megnyitó alkalmával köszöntötte az egybegyűlteket dr. Adorján Gusztáv egyházkerületi főgondnok, Kovács Ferenc, Nyíregyháza megyei jogú város polgármestere, és Seszták Oszkár a Szabolcs-Szatmár – Bereg Megyei Közgyűlés elnöke.

A délelőtti program a három esperes élettörténetével folytatódott, akik arról tettek bizonyságot, hogy életútjukon keresztül hogyan mutatkozik meg számukra Isten hatalmas ereje.

Dr. Gaál Sándor nyírségi esperes családi gyökereitől, a hit családi példaképeitől elindulva elhívatásának történetét tárta elénk, a gondviselésnek azt a munkáját, amely őt a lelkipásztori pályára állította, és Isten kegyelméből ott is tartotta. A Bibliáról így vallott: nekem a Biblia Szentírás, Isten szava, melyet naponként olvasok, és mely hordoz engem egész életemben.

Csegei István szabolcs-beregi esperes is beszélt gyermekkoráról, családjáról, majd arról az útról, mely kisebb kitérőkkel a lelkipásztori szolgálathoz vezetett. Elmesélte, hogy amikor látta a teológusokat, akkor mennyire szeretett volna közéjük tartozni. Ez a vágya kiteljesedett, és hűségesen szolgálja az Urat immár négy évtizede. Hűségének másik megnyilvánulása szolgálati helyéhez, Ilkhez való ragaszkodása, hiszen bárhová hívták szolgálni, ő inkább maradt e kis szabolcs-beregi település lelkészének.

Szalay Kont szatmári esperes életútja eltért az előző két életúttól annyiban, hogy messziről indult, és kalandos utat tett meg, míg az isteni hívást meghallotta, és annak engedett. Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse, és megtartsa az elveszettet – ez az esperes élettörténetének tanulsága, akit egy külföldi útján, a teljes magányban talált meg a mennyei atya szeretete. Ott, az idegenben lett otthonává a Szentírás, miután többször végig olvasta, és naponként ott talált lelki békére. Otthonává lett Szatmár is, a falusi élet, az egyenes beszédű, református nép.

Az ebéd után dr. Fekete Károly püspök előadása következett, aki „A Biblia az istentiszteleten” című előadásában arról beszélt, hogy miként szövi át a Szentírás szava az istentisztelet minden egyes mozzanatát. A köszöntéstől az áldásig, s az énekek szövegein át az imádságok szaván keresztül minden a Szentírásból vétetik, és arra az Igére mutat, amit éppen meg kívánunk érteni az istentisztelet keretében.

A napot a Jókai Református Iskola egykori és jelenlegi tanulóinak történelmi táncjátéka zárta, melynek címe: Isten szeme előtt, Isten szem előtt. A táncjátékot Kácsor István rendezte, és több néptáncegyüttes valamint a Szikes zenekar is közreműködött a megvalósításban. Ahogyan az egyik visszajelzésben is olvashattuk, ez a befejezés telitalálat volt. Köszönjük a szervezőtárs nyírségi egyházmegyének, akik ajánlásával megvalósulhatott ez az ünnepélyes zárás.

A reformáció kettős jubileumi éve a vége felé közeledik. Engem arra tanított ez az év, hogy évforduló ide vagy oda, de minden időben ezzel az intenzitással kellene keresnünk reformátori örökségünk üzenetét, és ilyen határozottan kellene Krisztusra és a Szentírásra helyeznünk a hangsúlyt.

Tóth-Mihala Veronika

Fotók: Barcza János

Felkerült a Hirdesd az Igét! YouTube csatornájára a november 18-án Nyíregyházán tartott Térségi találkozó teljes felvétele két részben.