A Szentírás vándorútja a Sarkad-Újteleki Református Egyházközségben

A kora délutáni időpontban kis gyülekezetünkben közel annyian gyűltünk össze (huszonheten, 1), mint egy átlag vasárnap délelőtti istentiszteleten.

Nagy örömünkre szolgált, hogy a gyulai gyülekezetből is velünk ünnepeltek öten, akik a saját gyülekezetükben a munkás hétköznapokon tartott egyetlen helyi alkalomra sem tudtak eljutni.

Az istentiszteletünk egyszerre lehetett méltóan ünnepélyes, s mégis jó hangulatú, ahol a Szentírás felolvasott ószövetségi fejezetei és újszövetségi szakasza között egy-egy szolgálat hangzott el.

  

Külön ajándéknak tartjuk, hogy az Ószövetségből az Ezékiel 35-37 fejezeteiből annyi bíztatás és ígéret hangzott el figyelmeztetéssel együtt kicsi gyülekezetünk számára, és ráadásul mindezzel összhangban volt az 1Pt 4, 1-11. versei is.

Sok küzdelmet megért gyülekezetünknek a Isten külön ajándéka a Lélek által adatott megújulás ígérete.

  

Még az istentisztelet keretében írta be az emlékkönyvbe a gyülekezet megemlékezését a jelenlévő gyülekezet 88 éves korelnöke, s írtuk alá mindannyian.

Anélkül, hogy ezt szerveztük volna, a szolgálók közül ketten is a nemrég, 91 évesen elhunyt Józsa Lászlóné nagytiszteletű asszony (a templomépítő lelkipásztor felesége) Az első Bibliám című versét és Hogyan lettem bibliaolvasó? című visszaemlékezését olvasták fel.

  

Megindító volt, hogy az 1948-ban önállósodott egyházközség első lelkipásztora feleségének szolgálata, bizonyságtétele még most is hat a gyülekezetben, jóllehet 1954-ben költöztek át Dévaványára.

  

Az istentisztelet után a gyülekezet tagjai közelről is megtekintették a Vándorbibliát, majd a szeretetvendégség alatt még egy bejegyzés került az Emlékkönyvbe, amely arról szól, hogy jó lenne, ha a Szentírás vándorútja soha nem állna le az Egyházkerületünkben.

  

Csaknem két és fél óra után kezdtünk hazatérni otthonainkba.

Futó Zoltán
református lelkész

Vedd és olvasd!

Hogyan lettem bibliaolvasó?

A Biblia mindennapi olvasmányom. Nélkülözhetetlen, mint a kenyér és a víz. – Most arról szeretnék számot adni, hogyan kóstoltam bele, és lett számomra ilyen fontos a Könyvek Könyve.

Nem szokványos, vagy hagyományos módon jutottam hozzá. Sok gyermek ajándékba kapja szüleitől, keresztszüleitől, vagy konfirmáció alkalmával a gyülekezettől. Nekem ilyen jótéteményben nem volt részem. 14 éves koromig csak a templomban láttam a lelkipásztor kezében, amikor felolvasta belőle a szent leckét.

     Középiskolába, otthonról – az alföldi nagyközségből – a legközelebbi városba készülődtem. Összeszedtem a szükséges tanszereket: körzőt, vonalzót, szótárakat, üresen maradt füzeteket. Közös szekrényünkben szétnéztem nővérem polcán is. Ott találtam régi tankönyvei között egy „Kisbibliát” – így hívtuk akkoriban, ami nem a teljes Szentírás, hanem csak az Újszövetség.

- Hátha szükség lesz rá hittanórán – gondoltam. Nővérem beleegyezett, hogy elvihetem. Vagyis, ez az első Biblia, amit tartós használatra hozzám került, még nem volt saját tulajdonom.

Kezdetben úgy látszott, hogy felesleges, mert az iskolai hittanórákon az első év anyaga vallástörténet volt. Sok-sok idegen isten nevét, fantasztikus hiedelmek áradatát kellett megtanulni. De egy másik ösvény hozzá kanyarított.

Az iskolánknak nem volt bentlakása. Vidéki szülők gyermekei a hozzá legközelebb levő római katolikus intézetben, az Irgalmas Nővérek zárdájában kaptunk helyet. – Beilleszkedésem az új környezetben nem ment simán. Tudatlanságból hibákat követtem el. Az ütközéseknek mindig sírás lett a vége. Persze voltak, akik vigasztaltak, oktattak, mi hogy szokás. A lányok közül a mindig mosolygó Irmuska szegődött mellém, s kötöttünk egész életre szóló, igaz barátságot.

A házi rendhez tartozott, hogy minden reggel misére kellett menni az intézet kápolnájába. Kezdetben minden új érdekes. Nézelődtem. Szép volt az oltárkép, a sok gazdag díszítés, a szőnyegek, a gyertyák. De a latin szertartást nem értettem: mikor csengettek, miért kell felállni, letérdelni? Ezeket hiába figyeltem, nem láttam az összefüggéseket, érthetetlen maradt a számomra. Amíg reménykedtem, hogy megértem, addig csak megvoltam. Később türelmem veszett, s védekezésképpen elkezdtem imádkozni magamban, magamtól, térdelve, vagy ülve, ahogy hosszabban ki tudtam zárni a külvilágot. Csakhát a mise háromnegyed óra hosszú volt. Ilyen sokáig egyfolytában imádkozni nem tudtam. Sajnáltam az üresen, értelmetlenül eltöltött időt.

- Mennyit lehetne addig tanulni! De hát tankönyvet csak nem hozhatok be a kápolnába! – vitáztam önmagammal, míg egyszer elmondtam Irmuskának.

- Van-e Bibliád? – kérdezte.

- Igen. Egy kis Újszövetségem.

- Elég az. Vidd be és olvass abból. Az nem tankönyv. Így lesz hasznos az időtöltésed.

Örültem és megfogadtam. Természetesen az elején kezdtem: Máté evangéliumával, és folytatólagosan haladtam, ahogy következtek egymás után a könyvek. Ebből az időből nincs különösebb emlékem, hogy egy ige megragadott volna; csak a jó érzés, hogy reggelenként Bibliát olvashatok. Talán furcsán hangzik, de én ott, abban a környezetben lettem öntudatos református. A különbséget látva éreztem rá, hogy mennyivel vonzóbb számomra az én egyszerű szép vallásom. A díszítés nélküli tiszta, fehérre meszelt templombelső, ahol Isten szava érthetően, magyarul szól hozzám, sokkal kívánatosabb lett, mint azelőtt volt. Ahhoz, hogy tovább léphessek hitem dolgában, szükségem volt erre az élményre. Ezért mindig hálásan gondolok arra a kis kápolnára.

Irmuska érdeme ennél is nagyobb, mert ő adta kezembe a Bibliát.

Ahogy átolvastam az Újszövetséget, kinőttem. Kicsi lett, kevés lett, nem kezdtem újra. Vágyakozva néztem mások teljes Bibliáját. Elkértem, olvasgattam, de vissza kellett adni. Nőttön-nőtt a kívánságom:

-  Bárcsak nekem is lehetne egész Bibliám! –

Iskolánk rendje szerint nyári szünetben kötelező volt legkevesebb három hétig olyan munkát végezni, amivel pénzt is kerestünk. Különös tekintettel arra, hogy a könyvelésben szerezzünk jártasságot. Könnyű volt azoknak, akik a városban maradtak. Gyárak, bankok szívesen adtak munkát iskolánk növendékeinek. Nekem azonban vidéken csak egy lehetőségem volt: a gabonakereskedés.

Vezetője vállalta, hogy megmutatja, elmagyarázza könyvelési módszerét, bizonyítványt is ad, hogy elvégeztem a kötelező gyakorlatot, de neki van két alkalmazottja, rám nincs szüksége. Ez jó is volt, meg rossz is. Jó, hogy három hét alatt három óra alatt hozzájutottam a szükséges ismeretekhez. De rossz volt rágondolni, mit mondok majd a szeptemberi beszámolón, hiszen nem dolgoztam, így pénzt sem kaptam. A pénz pedig nagyon kellett volna. Nem sok, csak annyi, amiből megvehetném a hőn óhajtott teljes Bibliát.

Végül ez is kialakult. Egy ismerős bácsi szívességkéréssel jött édesapámhoz. Régóta rakosgatott filléreiből öregségére tudott venni két hold földecskét, de ügyvédre már nem telt, hogy szerződést írasson. Tudta, hogy édesapám ért hozzá, és nem kér, sőt nem fogad el semmit. Azaz mégsem egészen. Mert én éppen jelen voltam. Édesapám hívott, hogy üljek az írógéphez, majd ő diktálja. Kicsit megijedtem, de legyűrtem. Gépeltem én már édesapámnak sok mindent, de nem úgy, hogy jelen van egy harmadik személy, aki nem tartozik a családhoz.

- Mi lesz ebből? – riadoztam.

Hát, egy szépen megírt, hibátlan szerződés lett. Örültünk mindhárman, hogy gyorsan elkészült. A bácsi kérdezte mivel tartozik, de mert édesapám határozottan elhárította, megköszönte és elment.

Napok múlva eljött újra, olyankor, amikor édesapám nem volt otthon, és letett az asztalra hat pengőt. Kérte, hogy legalább én fogadjam el. Tudja ő, hogy nem sok az, de jószívvel adja. Tiltakoztam édesapám példájára, de nem olyan határozottan. A pénz ott maradt az asztalon. Ez már az enyém volt, és megdolgoztam érte. Az első kereset nagy élménye dobogtatta szívemet, s kétség nélkül tudtam, mire fogom költeni.

Szeptemberben visszatérve a városba, első utam a könyvesboltba vezetett. Kértem, s elébem rakták a választékot: díszes bőrkötéses, aranyozott szélű, csatos. Megnéztem ezeket is, aztán kiválasztottam a legegyszerűbbet: ára három pengő ötven fillér. Még vettem hozzá két bibliajelzőt, s a mi pénzem maradt, vasárnap délelőtt beletettem a templomperselybe.

Az első osztályfőnöki órán mindenki beszámolt: hol dolgozott, mennyit keresett és mire költötte? Általában nyolcvan, száz, százhúsz pengőt kaptak: ruhát, cipőt, iskolai felszerelést vettek rajta. Az én rendhagyó esetem fejtörést okozott osztályfőnök tanárnőnknek. Végtére, - mert az igazság a legegyszerűbb, - úgy ahogy volt, került be az iskolai statisztikába az a szerény kis hat pengő és a Bibliám.

Én voltam akkor a világ leggazdagabb embere. Pedig akkor még valójában nem is tudtam, mit nyertem azzal, hogy mindent odaadtam.

Nagy vágyam teljesült: birtokoltam a teljes Bibliát. Vagy talán ő vett birtokba engem? Az igazság több ennél. Sok harc, gyötrelem és könnyhullatás árán jutottam nyugvópontra.

Kezdetben az ószövetségi történetek nem mondtak semmit. Csak események sorozata maradt.

- Mi ebben az Ige? – kérdeztem, és otthagytam több ízben is.

Kezdtem a prófétákat. Sötét fenyegetésük félelmetes volt. Közülük Ézsaiás könyvét szerettem meg először. A Zsoltárok fölmelegítettek, mert imádságokat adtak a számba. A történeti könyvekhez vissza-visszatértem, de hosszú évekbe telt, míg belőlük is földerengett Isten üzenete.

Amikor városunkban megkezdte munkáját az SDG Református Diákszövetség, csendesnapok, konferenciák követték egymást. Nagyszerű előadókat hallgattam lelkesen, és a heti bibliaórák is hozzásegítettek az Ige jobb megértéséhez. Kaptam Bibliaolvasó Kalauzt, s attól kezdve aszerint olvastam. Egészen hasonló volt a mostanihoz. Ebben a módszerben közösségformáló erő rejlett. Tudtuk egymásról kik olvassuk minden nap ugyanabban az órában, ugyanazt az Igét. Így természetes lett az egymásért való imádkozás.

Ez az első Bibliám útitársam lett mind mostanáig. Velem volt tanulásban, óvóhelyen, kórházban, s itt van kéznyújtásnyira most is. Vezetett, tanácsolt, feddett, vigasztalt. Belőle tanultam meg eligazodni ebben az életben, és kinyílt a szemem Isten országának titkaira. Mindennapi kenyeremmé lett és sokasodott, hogy másoknak is adhattam. Életem fontos eseményei, nagy döntések, eligazodások, mind egy-egy Igéhez kapcsolódnak. A dátumokat beírtam melléjük a lap szélére, s az emlékezés hálára késztet.

Nem a könyv csodája ez. Isten Szentlelke tette élővé és hatóvá a holt betűket. Így lett a Könyvek Könyvéből az Élet Könyve.

- Vedd és olvasd! – hallotta Augustinus a közelben a felszólítást, olyan ellenállhatatlanul, hogy szíve és keze engedelmességre indult.

- Vedd és olvasd! – hallom, és hallod az belső hangot minden reggel.

Odahajlásunkat az írott Ige fölé, Isten Szentlelke teszi nagy nyereséggé.

Józsa Lászlóné

 

Az első Bibliám   

Az első Bibliámat néztem,

Előttem van az asztalon,

Ki sem kell nyitni, látok mindent,

A múlt időkről vallatom.

 

Emlékszem sziklás, nehéz útra:

Akadályoknak halmaza

Gördült elém buktatóul,

Míg enyém lett a Biblia.

 

Olvastam mohón, vágyakozva:

- A Könyvek Könyvét bírhatom –

Rabságba ejtett, foglya lettem,

Így fordult a birtokviszony.

 

A mindenható élő Isten

Szava szólt hozzám lapjain;

Vezetett, tanított, vigyázott,

És megoldotta gondjaim.

 

Ó, számtalanszor porba sújtott,

Majd megvigasztalt, felemelt;

Válaszutakon átsegített,

Figyelmeztetett és nevelt.

 

Velem volt félelemben, fényben,

Megközözve és szabadon;

Erőt adott életveszélyben,

S megújított minden napon.

 

Szolgálatokra: kéz a kézben,

Én vittem, és ő vezetett;

Isten Szentlelke kibontotta

A rejtőző üzenetet.

 

Kérdőjelek, aláhúzások,

Melléírt dátumok, nevek:

Az Élet Könyve őrzi híven

Küszködő belső énemet.

 

Negyvenhét éves használattól

Kötése nyűttes, megkopott;

Gyermekkéztől beszakadt lapok

Széle itt-ott ragasztgatott.

 

Gondoltam, elkísér a sírig,

Most mégis nyugdíjba teszem:

Apró betűi összefutnak,

Fárasztja meggyengült szemem.

 

Az új, nagybetűs Bibliámba

Aláhúzást már nem teszek;

Első – kiszolgált – Bibliámhoz

Amíg élek, és hű leszek.

 

Az újnak más a beosztása,

Keresni benne nem tudok;

De jó, hogy kéznél van a régi,

Ilyenkor hozzá fordulok.

 

Tudom, rövidül már az utam,

Rendezgetek mindent sorba,

Csak e drága, személyes tárgynak

Mi legyen további sorsa?

 

Semmit sem hoztam e világra:

Ne temessétek el velem;

Odaátra én egyedül megyek,

Üres lesz mind a két kezem.

 

Ne rágja meg a férgek hada,

Maradjon itt az asztalon;

Tán lesz majd aki fölemelje:

Én szeretettel ráhagyom! –

1989. február