Hálaadó ünnepség a Szabadságtelepen

 

 

A jubileumi emlékévben számos dolog megvalósult az egyházközségben – többek között elkészült a templomban az orgonakarzat alatt két hangszigetelt üvegterem kisgyermekes családok számára, aztán hamarosan újra birtokba vehető az átalakított karzat, amely új padlószerkezetet és új, rögzített könyvtartós padokat kap, továbbá a templomtéren felállításra került egy mívesen megfaragott Életfa, két emléktábla és egy kétágú zászlótartó. Nem utolsósorban az egyházközség kórusa idén ünnepelte fennállásának 5. évfordulóját. Ebből az alkalomból ezen a napon névadó ünnepségre is sor került a templomban. 

 

 

Az istentiszteleten a gyülekezet lelkipásztora hirdette az igét a Zsoltárok könyve 36. és 100. részének válogatott versei alapján. „Van okunk a hálaadásra, az Isten előtti ujjongásra, ’mert jó az Úr, örökké tart szeretete, és hűsége nemzedékről nemzedékre!’”  – zengett a szószékről Nagy Gábor ajkáról. „Ez a templom magán hordozza a gondoskodás jeleit. Hálával tartozunk azoknak, akik szeretettel gondját viselték, óvták, javították és karbantartották Isten hajlékát az elmúlt évtizedekben. De hálával tartozunk azoknak is, akik a mostani időben hozzátettek valamit a templomhoz azért, hogy ott otthonra leljenek olyan kisgyermekes családok is, akik eddig talán azért maradtak távol, mert gyermeküket sehová sem tudták elhelyezni az istentisztelet idejére, vagy mert nem akarták, hogy gyermekük sírása, netán mozgolódása zavarja az istentiszteleten részt vevők figyelmét” – mondta a gyülekezet lelkipásztora. 

 

Sokan imádkoztak és tettek is azért, hogy ez a két terem elkészüljön. „Isten népének ma is ez az útja, hogy az Úrhoz menekül, leborul és könyörög az élő Isten mindenre elégséges áldásaiért. Ez a leborulás nagyon hiányzik a református kegyességből. Az Isten igéjére figyelve, magunkat megalázva az Úr előtt, letérdelni, ha kell, szó szerinti értelemben letérdelni. Ahogyan tette ezt Kálvin is, aki szinte lyukasra térdelte az imapárnáját. Könyörögni a felülről jövő áldásért, megtanulni a krisztusi alázatot. És akkor megtapasztaljuk, hogy mit jelent áldott, Istentől megáldott emberként élni. Mert az Isten által megáldott ember ’dúslakodó ember’ és ’örvendező ember’” – hallhattuk az igehirdetőtől. 

 

 

Az istentisztelet az énekkar névadó ünnepségével folytatódott. Csontosné Vajna Ildikó énekkari tag röviden bemutatta a kórus történetét, melyet a reformáció 500. évében egy 1538-ból származó lutheri idézettel indított: „Én, dr. Martinus Luther, Istentől és az Atyától és a mi Urunk Jézus Krisztustól kegyelmet és békét kérek azoknak, akik a zene szabad művészetét kedvelik. Egész szívemből dicsérem és magasztalom a zene szabad művészetét, Istennek azt a szép és pompás adományát (........, 1), mert semmi sem tudja jobban felvidítani a bánatosokat, és elszomorítani az örvendezőket, bátorítani a kétségbeesetteket, lecsendesíteni és megfékezni a fennhéjázókat, csökkenteni az irigységet és a gyűlöletet, mint a muzsika.(.......). A szent Atyák és próféták nem hiába fejezték ki dallal és hárfazenével Isten szavát.(....) Az összes teremtmények közül csak az embernek adatott meg a hang és a beszéd, hogy Istent énekkel és egyben szóval is dicsérje, hogy csengő, világos prédikációval és magasztalással szóljon Isten jóságáról és kegyelméről, és így a szép szó és a kedves csengő hang egyszerre legyen hallható”. 

 

A beszámolóban elhangzott, hogy Nagy Gábor lelkipásztor az egyházközség régi iratai között keresgélve egy az 1940-es évekből származó kottagyűjteményre bukkant, valamint a kezébe akadt a gyülekezet „nyilastelepi” korszakából származó pecsét is, melyen a következő felirat volt olvasható: „Kálvin János Vegyeskar”. Ez adta az ötletet – amit Bereczk Ágnes karvezető is örömmel támogatott –, hogy a kórus ezen a napon ünnepélyes keretek között felvegye a „Kálvin János Vegyeskar” nevet. Erre az alkalomra egységes feliratú nyakkendők és sálak készültek, amit a beszámoló után egyesével átvettek a kórustagok Deák Gábor gondnoktól és a nyakukba kötöttek. 

 

A vegyeskar ünnepi műsora két blokkban volt hallható. Az igehirdetés előtt a 81. zsoltár szólalt meg Claude Goudimel francia zeneszerző feldolgozásában, majd ezt követően Beharka Pál 20. századi baptista szerző műve hangzott el: Szent az Úr az alkotó… A névadó ünnepség után három mű csendült fel : Szokolay Sándor: Áldjuk Isten nagy kegyelmét; Roland Forsberg: Az élet nékem Krisztus; és legutoljára Gárdonyi Zoltánnak a 196. zsoltárra írt műve: Mondjatok dicséretet. Vezényelt Bereczk Ágnes, zongorán kísért Sárosi Dániel orgonaművész, oboán közreműködött Szénási Klaudia. 

 

A kórusművek elhangzása után Nagy Gábor lelkipásztor egy-egy jelképes ajándék átnyújtásával köszönetét és háláját fejezte ki mindazok felé, akik munkájukkal, alkotásaikkal, adományaikkal hozzájárultak ahhoz, hogy a templomban elkészülhessen a két terem, az új karzat, az Életfa, valamint az Életfát bemutató réztábla, a reformáció jubileumi éve alkalmából készíttetett emléktábla és a kétágú zászlótartó. 

 

 

A záróének és az áldás vétele után a templomudvaron folytatódott a hálaadó ünnepség az Életfa és a két tábla átadásával. A 42. zsoltár eléneklése után Nagy Gábor, a jubileumi év alkalmából készíttetett emléktáblán is olvasható jézusi mondat alapján  - „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam” (Jn 14,6) – elmondta, hogy a reformátorok által megfogalmazott „semper reformanda”, azaz „szüntelen reformáció” nem valami állandó újítási kényszert jelent, hanem annak a tudatosítását, hogy minden történelmi korban életszerűvé, emberközelivé kell tenni az evangélium üdvösség-üzenetét a kor embere számára. Ez viszont csak úgy lehetséges, ha a kiüresedő régi szimbólumainkat újra megtöltjük azzal az élő üzenettel, melynek egykor hordozói voltak évszázadokon át, csak az idő múlásával elfelejtődtek, illetve mára már teljesen kikoptak a közemlékezetből. 

 

 

Széles Zsolt fafaragó művészt, az Életfa tervezőjét és elkészítőjét is egyetlen egy dolog vezérelte: „A jelképek mondanivalóját töretlenül átadni, a tiszta forráshoz ragaszkodni, és abból megújulni. Ez vezetett engem, hogy ne az ’igazit’, hanem az ’igazat’ faragjam meg” – olvasható az alkotó megfogalmazásában. Ez nagyszerűen sikerült. Ezek az ősi magyar népművészeti szimbólumok ugyanis egy történetet beszélnek el. Annak a történetét, hogy mit tett az Isten az emberért, vagyis az „üdvtörténetet” mutatja be a kezdetektől, vagyis „a teremtéstől egészen a mennybemenetelig”. 

 

 

Nagy Gábor záró gondolataiban arról szólt, hogy mi mindannyian „homo viator”-ok, azaz „úton járó emberek” vagyunk, akiket az élő Isten arra teremtett, hogy ezt a földi életutat az üdvösség Krisztusával járjuk. 

 

Az ünnepi beszédek után leleplezésre és átadásra kerültek az elkészített művészi alkotások. Végezetül a gyülekezet elénekelte nemzeti imádságunkat, a Himnuszt, majd az áldás vétele után szeretetvendégséggel, álló fogadással zárult a hálaadó alkalom. 

 

Nagy Gábor
lelkipásztor