Alázat nélkül nem működik

 

Ez utóbbiak közé tartozik Tripsó Tibor, a debrecen-szabadságtelepi gyü­lekezet aktív tagja, aki harminc­három évesen jött rá arra, hogy mi hiányzott addigi életéből. Református, de hitét nem gyakorló család második fiúgyermekeként született Debrecenben. Konyár községben keresztelték meg, a hívő, Istennel napi kapcsolatot ápoló nagymama kérésére. – Áldott jó asszony volt. Most már azt is tudom, miért – hangsúlyozza mosolyogva Tibor, aki tinédzserkorától kezd­ve élte a hitetlenek nagyvilági életét, kipróbált sokféle munkát, sokféle szórakozást, és sok helytelen dologban is részt vett. 

 

 

Az ateisták közt is ateista

 

Találkozott olyanokkal, akik a hit felé igyekezték irányítani, de ahogyan mondja, ő az ateisták között is ateista volt, – Minden rosszban benne voltam – emlékezik, majd hozzáteszi azt is, hogy visszagondolva ma már azt tudja, hogy mennyi helyzetben ott volt vele az Úr. Így volt ez akkor is, amikor ittasan vezetett, vagy amikor a szerettei miatt mégis imára kulcsolta kezeit. Az Isten meghallotta kéréseit, és évekkel ezelőtt az ima hatására nagybeteg édesanyja is gyógyulni kezdett, ma pedig a fiával együtt jár templomba. Az Úr talán utolsó egyértelmű jelzése az volt, amikor harmincharmadik születésnapján megismerte feleségét. Gyermekeik megkeresztelésére is sikerült rávennie Tibort, akit akkor még – saját szavait idézve – csak puhított Isten. 

 

Az ébredés reggele

 

A gyermekeik megkeresztelésének évében történt egy reggelen, hogy Tibor az égre pillantva megérezte, mi az, ami hiányzik az életéből. – Elgondolkodtam, hogy jó, jó, Tibi! Te mindig csak kérsz, és kapsz is, de te semmit sem adsz? – emlékezik vissza. – Szóltam a családomnak, hogy öltözzenek, templomba megyünk. Néztek rám furcsán, de egyáltalán nem tiltakoztak. A kérdésük csak az volt, hogy hová menjünk – idézi fel. Így jutott el a Trip­só család a szabadságtelepi református templomba, ahol már az első alkalommal megértette Tibor, hogy mi volt az az űr a lelkében, amit sok mindennel próbált betölteni fiatalkora óta, de semmi nem illett bele, mert ez az űr csak Krisztussal tölthető be. A megtérés reggele után nem sokkal együtt konfirmáltak feleségével a szabadságtelepi templomban, majd ugyanitt kérték Isten áldását közös életükre. Tibor és felesége gyermekeiket hi­t­ben és szeretetben nevelik, de nem erőltetnek rá­juk sem­mit, mert úgy gondolják, a meg­térést mindenkinek saját magának kell megtapasz­talnia. 

 

Otthonok közvetítője

 

– Az igaz hitre jutás után megnyugszik az ember – mondja Tibor. Amióta erős és valós kapcsolata van Istennel, nem veszekednek szeretteivel, és nem tel­nek el idegességben, stresszben a na­pok – állítja, majd kiemeli, hogy neki lelki gazdagsága van. Tibor foglalkozása ingatlanközvetítő, de nemcsak fizikális otthonhoz, hanem olykor lelki otthonhoz is segíti a hozzáfordulókat. Néhányan ugyanis a találkozásuk óta a szabadságtelepi gyülekezet tagjai. Ahogy mondja, ha megérzi a keresőt az emberben, akkor finoman, nem tolakodóan igyekszik segíteni abban, hogy megtalálja azt, amit ő már megtalált, és ami nélkül nem lenne teljes az élete. Úgy látja, hogy a gazdag emberek között kevesen boldogok, mert a lelki gazdagság hiányzik az életükből. – A boldogságot nem lehet megvenni! A tárgyak ideig-óráig hozhatnak boldogságot, de aztán újra ott lesz az űr – magyarázza Tibor. Nagyon fontosnak tartja, hogy a keresztyének hirdessék az evangéliumot, de ne erőltetve, mert úgy véli, hogy azzal sokszor csak az ellenkezőjét érik el. – A viselkedésünkkel és az alázatunkkal kell megmutatni, milyen a keresztyén élet, hogy lássák nyugodt, boldog emberek vagyunk – hangsúlyozza Tibor, majd hozzáteszi, hogy szerinte a hit, szeretet, békesség a legfontosabb, de az egymás iránti és az Úr iránti alázat nélkül egyik sem működik, semmit sem ér az egész. 

 

Buzás Borbála

 

Az írás megjelent a Reformátusok Lapja november 12-i lapszámában.

 

Fotó: Barcza János