„Mint test és lélek” – a reformáció jubileumi évének debreceni ünnepsége

A 2017. év a reformáció születésének ötszázadik évfordulója. Luther Márton 1517. október 31-én kitűzte 95 tételét a wittenbergi vártemplom kapujára, amely változások sorát eredményezve átalakította Európa korabeli vallási térképét, megújította hitvilágát.

Debrecen a reformáció születésének ötszázadik évfordulója mellett egy másik neves évfordulót is ünnepel, hiszen négyszázötven éve annak, hogy az 1567. február 24-én összeült Debreceni Zsinat elfogadta azt a II. Helvét Hitvallást, amelyet a reformátusság hivatalos hitvallási iratául ismertek el. A Debrecenben létrejött Magyarországi Református Egyház a város leghatározottabb elköteleződését hozta a reformáció ügye mellett, amely kijelölte céljait és fejlődésének irányait. A kálvinizmus és Debrecen története évszázadokra eggyé vált. A Tiszántúli Református Egyházkerület és Debrecen Város Önkormányzata a kettős jubileum alkalmából elkészíttette a reformáció debreceni emlékművét, amelyet október 31-én délután avattak fel.

A művészi alkotás helye a Református Nagytemplom és a Református Kollégium épületegyüttese közötti Emlékkert, ahol már a Bocskai szobor és a Gályarab emlékmű is emlékeztet a reformátusság történelmi küzdelmeire.

Az emlékmű tervét a Tiszántúli Református Egyházkerület felkérésére Győrfi Sándor Munkácsy-díjas és Győrfi Lajos Szervátiusz-díjas szobrászművészek készítették el. A kompozíció több részből áll, és a református spiritualitás sajátosságaira emlékeztet.

Dr. Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke köszöntőjében Gulyás Pál költő szavait idézte: „Debrecen ó-kikötő, tájakat összekötő”. „Attól a helyszíntől néhány méterre állunk, ahol a debreceni zsinat 1567-ben Helvét irányba fordította a magyarországi reformációt ezen a tájon. Kettős évforduló alkalmából szeretnénk jelet hagyni itt, arról, ami a hitünket táplálta, s nem személyekhez kötődik, hanem ahhoz a szimbólumrendszerhez, amely visszavisz minket Jézus Krisztusig, és az Őt magasra emelő Szentírásig.” Fekete Károly elmondta, hogy az emlékmű a templom és az iskola – a Nagytemplom és a Református Kollégium – között méltó helyet kapott, hiszen valóban tájakat kötött össze ez a két épület. A Zsinatra összegyűltek, a tiszáninneni, erdélyi és a tiszántúli akkori lelkipásztorok Méliusz Juhász Péter vezetésével itt fogadták a II. Helvét Hitvallást hitvallási iratunknak. „A magyar reformáció bölcsőjénél állítunk emléket, és adunk hálát mindazért az áldásért, amit Istentől ezáltal nyertünk” – zárta szavait Fekete Károly.

Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere Ravasz László református püspök gondolataival köszöntötte a jelenlévőket. „Legyen világosság, mert a világosság az örök reformáció. A reformáció nem egyéb, mint örök küzdelem a világosság isteni jogáért és isteni kötelességéért.” Beszédében hangsúlyozta, hogy a mi jogunk és kötelességünk, hogy életünket a hit szabadsága szerint alakítsuk. Jog és kötelesség, hogy szabadok legyünk a jóra. Ugyanannak az atyának a gyermekei vagyunk, s ezért - túl a szavakon és deklarációkon - át tudjuk élni, hogy összetartozunk. Az ötszázadik és a négyszázötvenedik évfordulón itt vannak velünk a szentek, akiket az életük és az egyházhoz tartozásuk miatt tartunk szenteknek. Az életpéldájuk világosságot adott kereső utainkon és eligazított minket a válaszutakon, s megmutatták, hogy mit is ér a hit a legkülönbözőbb megpróbáltatásokban, helyzetekben. Hatalmas vállalkozás ezért kőbe vésni, fémbe önteni a reformációt, ami mozgás, előre megy időben és térben. „Egy olyan emlékmű született, amelyet nem lehet egyetlen pillantással felmérni. Megállít. Igényli a figyelmünket és az időnket. Egyszerre beszél a múlt, jelen és jövő egységéről, a hitről, amely egybefűzi az egyházat az idő teljességében” – mondta Balog Zoltán.

Kósa Lajos, a megyei jogú városok fejlesztéséért felelős tárca nélküli miniszter, volt debreceni polgármester köszöntőbeszédében kitért arra, hogy a mai modern magyar közéleti és irodalmi nyelv nem lenne ugyanolyan a reformáció folyamata és a hitviták nélkül. „1517, 1567 – a reformáció: visszatérés a gyökerekhez, az evangéliumhoz. Az egyetemes reformáció ötszáz éves története, és a magyar reformátusság négyszázötven esztendeje fontos tanulságokkal szolgálhat a ma emberének is. A reformáció aktuális üzenete, hogy a jelenkor kihívásaira és küzdelmeire kell koncentrálnunk” – mondta Kósa Lajos.

Papp László, Debrecen város polgármestere kiemelte, hogy Debrecen nélkül a protestáns hit és egyházak országépítő munkája nem gyakorolt volna akkora hatást hazánk fejlődésére, mint ahogyan az elmúlt ötszáz évben tapasztalhattuk.  „Az egyetemes és a magyar történelemnek azt az időszakát idézzük fel, amikor a reformáció teológiai és egyházszervezeti, kulturális és társadalmi, politikai és gazdasági szempontból is páratlanul nagy lendületet adott a megújulásnak ötszáz évvel ezelőtt. Az európai és a hazai protestáns egységet tekintve sorsdöntő lépés volt, amikor a tiszántúli reformátusok négyszázötven évvel ezelőtt itt fogadták el a II. Helvét Hitvallást, melynek gazdag áldásaiból ma is erőt meríthetünk.  Debrecen városa és a református egyház az elmúlt fél évezredben mint test és lélek élt együtt.”

A köszöntők után az emlékművet Fekete Károly, Balogh Zoltán, Kósa Lajos és Papp László leplezte le, majd elhelyezték az emlékezés koszorúit. Az igei szolgálatában Fekete Károly a Fil 2,5-11 verseit olvasta fel a Szentírásból, majd Isten áldását kérte az emlékműre, az üdvösséges önismeretünk felismerésére, a hitünk erősítésére, a Benne való bizodalom és ragaszkodás megerősítésére.

Az emlékműavatás után ünnepi ökumenikus úrvacsorás istentiszteletre került sor, ami után Vajda János Kossuth-díjas zeneszerző Istenes ének című zeneművét mutatták be. A zeneszerzővel itt olvashatnak interjút.

Az emlékműről

Az emlékmű központi egysége a Tiszántúl egykori legjelentősebb, de a reformáció korában tűzvésztől rongált gótikus épületét, a debreceni András templomot idézi vissza. A hat méter magas, háromszög formájú, tardosi vörösmárvány tömb mívesen kiképzett belseje átjárható, és belső ívében gótikus bronz ablakrács töredék látható. Az alkotás tetején egy csillag-napkorongot idéző aranyozott bronz, nyolcágú „Kálvin-csillag” áll. Egyik oldalán a főnixmadár jelenik meg, amely jelképezi Debrecen városának minden vészből, pusztulásból való megújulását, másik oldalán pedig a keresztáldozat árán, a halálon is győztes Jézus Krisztusra mutató „Agnus Dei”, az „Isten báránya” ábrázolás helyezkedik el. Az emlékmű részét képezi az Úrasztala és a négy kőpad. A márvány Úrasztalán áll bronzból öntve a híres debreceni hólyagos kehely és az oszlopos bortartó kanna, a kenyérosztó tál, valamint a nyitott Biblia. Az Úrasztala a reformáció korától került az oltárok helyett a református templomok centrumába. Innen történik az úrvacsora jegyeinek, a kenyérnek és a bornak a kiosztása. Az Isten igéjének fontosságára emlékeztet a nyitott Szentírás, amelynek üzenete hirdetve és olvasva is terjedt a reformáció hatására. A gyülekezeti éneklés jelentőségét hangsúlyozza az egyik kőpadra tett énekeskönyv a 90. zsoltár kezdősorával.

Az emlékművel a templombelső szimbolikája kiköltözik az élet sűrűjébe, hiszen a hitnek a templomon kívüli világban kell megmutatkoznia. A reformáció emberközelbe vitte a Szentírást, Krisztus megváltását, kézbe adta a kelyhet is, és az énekléssel aktivizálta az istentiszteleten résztvevőket.

A magyar reformáció debreceni bölcsője fölött felragyogó Kálvin-csillag emlékeztessen sokakat az 1567-es Debreceni Zsinatra és a reformáció megújulásra ösztönző folyamatára.

Ezért olvashatjuk az emlékművön a jól ismert mondatokat: „Tebenned bíztunk eleitől fogva…” – Isten Igéje örökké megmarad! – Verbum Domini manet in aeternum! – Egyedül Istené a dicsőség! – Soli Deo gloria! 

Fotók: Barcza János