Menekülők – interjú Győri L. Jánossal és Győri Katalinnal

Történelmi drámákról, az örök érvényű református értékekről és az írói alkotófolyamatról kérdeztük Győri L. Jánost és Győri Katalint.

Győri L. János

A darab a váradiak befogadásának dilemmájáról, illetve a közvélemény által korábban súlyosan félreismert Lippai professzor és Lippainé tragikus sorsáról szól. Honnan jött az ötlet, hogy egy ilyen témával jelentkezzenek a pályázatra?

A darab 1660 augusztusának utolsó napjaiban játszódik – ekkor zajlott a mai Nagyvárad ostroma. A törökök elfoglalták a várat, és a várvédők, valamint a város lakossága szabad elvonulást kaptak. Az emberek nagy része Debrecenen át menekült vagy itt maradt, ahogyan a váradi kollégium diákjai is.

Nemcsak Várad esett el ekkor, hanem annál több is történt: megnyílt az út Erdély felé a törökök számára. Ezt megelőzően II. Rákóczi György fejedelem is elesett, és megkezdődött az Erdélyi Fejedelemség hanyatlása. Érdekes, hogy ezzel párhuzamosan maga a török is meggyengült, nem tudta megtartani az elfoglalt területeket – így tulajdonképpen egyenes út vezetett a kiűzésükhöz.

Ez a néhány év – 1657–60 – fordulópont a magyar történelemben, és mindig csodálkoztam azon, hogy nemigen van szépirodalmi feldolgozása. A Debreceni Református Kollégium történetében is jelentős ez az időszak, hiszen a váradi diákok idejövetelével válik az „ország iskolájává”, s Debrecen „egész Magyarország és Erdélységnek világosító lámpásává”. Régóta foglalkoztatott ez a téma, és a szerzőtársammal együtt dolgozva így született meg ez a dráma.

Melyek lehetnek azok az örök érvényű református értékek, amelyek fellelhetőek a darabban?

A pályázati kiírásban szerepelt az a kitétel, hogy a gályarabok példájához hasonló helytállás jelenjen meg a művekben, valamint Debrecen városához, és valamilyen módon a reformációhoz is kapcsolódjon a történet. A Menekülőkben már a reformáció után vagyunk több mint száz évvel, viszont a református elem és szemlélet igen erős a darabban. Mindenképpen olyan, hitből fakadó helytállás látható a színpadon, amely áldozatokkal is jár, hiszen aki komolyan veszi a küldetését, annak számolnia kell ezzel.

Lippai professzor és Lippainé sorsának kibontakozása pedig arról tanúskodik, hogy gyakran igen könnyen ítélkezünk az emberek felett, holott a magánéleti problémák hátterében bonyolult történések állnak, s egyáltalán nem biztos, hogy úgy vannak a dolgok, ahogyan azt mi gondoljuk.

Hogyan ír, hogyan kell elképzelni az alkotófolyamatot?

Sok mindent írtam eddig, drámát még nem. Jól ismertem a témát, ezért otthonosan mozogtam ebben a világban. Egy történelmi drámának mindig az a tehertétele – főleg, hogyha pályázatra írja valaki –, hogy van-e elég idő a források felkutatására. A másik nehézség pedig az, hogy olyan hiteles és élvezhető történetet formáljunk, amely mégsem történelemkönyv.

A főhősről keveset tudunk a történetírásból, így az ő alakjának a megformálása volt az egyik legkomplexebb feladat. Szárnyalhatott az írói fantázia! Annyit tudunk róla, hogy a váradiak idejövetele előtt egy évig a kollégium professzora volt, hogy elvált, majd 1660-ban eltűnt. Fennmaradt róla egy sokak által feljegyzett történet is – e szerint igen vehemens ember lehetett –, mert egy hitvitában kiütötte vitapartnere fogát.

Lippainéról pedig végképp semmit sem tudtunk. A szerzőtársam feladata volt, hogy szabadon megalkosson egy olyan női figurát, akinek alakja egyszerre korhű és modern jegyeket is magán visel.

A színpadra állítás előtt kellett még valamit változtatni a szövegen?

A dramaturg meghúzta a szöveget, ez bevett gyakorlat a színpadra állítás előtt, hiszen az ő és a rendező elképzeléseihez kell igazítani a szöveget. Így összességében sokkal feszesebb lett, és azt hiszem, az üzenete is egyetemesebbé vált. A drámaszöveg nyomtatásban is megjelenik majd a következő év elején.

Önöket mennyire vonták be a színházi munkálatokba?

Teljesen szabad kezet adtunk a színházi szakembereknek. Több próbára is bementünk, néhány dologban megkérdezték a véleményünket. A jelmezek átmenetet képeznek: részben korhűek, részben pedig modernek – ezáltal jelezve, hogy ez a történet éppen rólunk is szólhatna.

Milyen érzés, hogy az Önök drámája nyert ezen a drámapályázaton?

Meglepő dolog volt! Nem ismertük a mezőnyt – hiszen jeligés volt a pályázat –, de értesültünk róla, hogy milyen nagyszámú pályamű érkezett be. Ez azt sugallta, nem biztos, hogy lesz esélyünk. Egy elég prózai helyzetben értesültem arról, hogy végül mi nyertünk: nyáron éppen uborkát szedtem a sógorommal, ekkor hívtak fel telefonon.

Győri Katalin

Melyek lehetnek azok az örök érvényű református értékek, amelyeket a darabban is fellelhetünk?

A legtöbb lelki vagy szellemi megújulás után – ez alól véleményem szerint a reformáció sem kivétel – egy közösség általában ragaszkodik a megélt élmények adta első fellángolás emlékéhez. Szándékosan használtam ezt a szót, mert nagyon sok esetben ez csak egy emlék marad, lassan kiüresedik, megkopik, a tartalom helyett a formák lesznek dominánsak. Az, hogy mit, mikor és miért tettek, éreztek elődeink, pusztán történelemmé válik. És most nemcsak magunkról, 21. századi reformátusokról beszélek, hanem a darab szereplőiről, az 1660-as debreceni világ vezetőiről is. A reformáció már nekik sem „újdonság”, inkább egy mikrovilág működésének elvitathatatlan alappillére. A szereplők közül leginkább Lippainé karakterén keresztül próbáltuk érzékeltetni, hogy a hit nem dogmákból, kívülről fújt igeversekből és szabályrendszerekből épül fel, hanem mindenekelőtt az egyén Istennel való személyes, korlátok nélküli kapcsolatából. Ebbe a kapcsolatba belefér a konfliktus, az értetlen „miértek”, a szemrehányás, de a szenvedély és a szenvedés is. A lényeg az őszinteség. Szerintem ez ma éppen úgy érvényes, mint akkor és ott.

Ön hogyan ír? Hogyan zajlik az alkotófolyamat?

Mivel a darab pályázatra készült, és két szerzője van, ennek a műnek az alkotófolyamata nyilván eltért a megszokottól.

Általában valamilyen felkérésre dolgozom, leginkább fiataloknak és gyerekeknek írok. Rengeteg ötletem, tervem van, de mivel aktív pedagógus vagyok, kevés időm a megvalósításukra. Az hihetetlenül motivál, ha tudom, hogy a mű, amit írok, olvasók kezébe vagy színpadra kerül majd. Be kell vallanom, a határidő a legjobb múzsa… Amikor nekiállok írni, teljes csendnek kell lennie körülöttem, és úgy is kell éreznem, hogy van mit írnom. Ezt kegyelmi állapotnak kell neveznem, hiszen ritkán adatik meg. Ilyenkor az idő megáll, és olyan, mintha belépést nyernék egy különleges szentélybe, ahol csak én vagyok, Isten, meg a szavak.

Amikor nekilátok alkotni, már az elején tudnom kell, hogy honnan hová akarok eljutni. Nem szeretem a parttalan, koncepció nélküli írogatást. Nekem kell a szerkezet, legtöbbször vázlatot készítek, mielőtt belevágnék az írásba. A karakterek viszont az alkotófolyamat közben alakulnak ki, nekik szabad teret adok, hadd forrják ki magukat.

Hogyan alkottak meg ketten, szerzőtársával, Győri L. Jánossal együtt egy világot?

A kettős szerzőség érdekes feladat elé állított bennünket. Eredetileg külön-külön fontolgattuk a pályázatra való nevezést, de a nagybátyámnak ideje, nekem pedig igazán ütős ötletem nem volt. Ekkor arra jutottunk, hogy közösen több eséllyel indulhatnánk. A nagybátyám irodalomtörténészként kiválóan ismeri az 1600-as évek Debrecenének puritán világát, nyelvezetét, és – mint kiderült – volt is egy színdarabötlete, amelynek a jegyzeteit évek óta őrizgette a fiókjában. Nagyon tetszett az alapötlet, éreztem benne a drámai feszültséget, továbbá egy megindítóan szép darab lehetőségét. A nagybátyám elküldte a darab cselekményének a vázlatát néhány dialógusrészlettel, melyeket aztán felhasználtam a szöveg elkészítéséhez. Megvoltak a keretek, amiket szeretek, nem kellett hónapokig kutatnom a kor nyelvezetét, történetét, irodalmát, hiszen Jánosnál otthonosabban, azt gondolom, kevés ember mozog abban a világban. Amikor elkészült egy-egy szín, továbbküldtem szerzőtársamnak, majd megbeszéltük az esetleges változtatásokat. Leginkább a női szereplők alakjának kidolgozását élveztem. Ebben teljesen szabad kezet kaptam, és azt hiszem, ezen a ponton tudtam valóban belépni az alkotás fent említett „szentélyébe”.

Lippainé és Komáromi Csipkés Györgyné karakterei révén erősen jelen van a női nézőpont is a drámában. Hogyan alkotta meg a női karaktereket, a magánéleti szálat a darabban?

Nem volt könnyű. Lippainéról gyakorlatilag semmit sem tudtunk azon kívül, hogy elvált a férjétől. A feladatot, hogy kitaláljak nekik valamiféle „előéletet”, én kaptam meg. Nyilván ahhoz, hogy a drámai feszültség igazán jelen legyen a darabban, Lippai és a felesége között még mindig erős érzelmi kötődésnek kellett lennie. Ehhez találtam ki egy háttértörténetet, melyben megjelennek közös életük szépségei, nehézségei és tragédiái is. Lippainé személye a darab legőszintébb, több értelemben is legmodernebb szereplője. Azt gondolom, nem árulok el titkot azzal, ha elmondom, az ő alakja áll legközelebb hozzám. Szabadon megélt istenkapcsolata, makacssága és szókimondása úgy gondolom, rám szintén jellemző.

Komárominé szigorúbb, erkölcsösebb, puritánabb karakter. A kor „jó református” asszonya, elsősorban férje segítője, akinek talán nincs is igazán saját akarata. Érdekes volt ezt a két asszonyt egymásnak ereszteni a második felvonásban. Olyan lendülete volt szócsatáiknak, hogy alig győztem jegyzetelni! A köztük zajló párbeszéd szinte már magát írta, én csak tolmácsoltam, és ez fantasztikus érzés volt.

A legszebb talán az, hogy ez a két asszony végül hatással van egymásra. Komárominé megtalálja a hangját, egy pillanatra megvillan a férje által uralt személyisége mögött valódi énje, Lippainé pedig a közösség erejében érzi meg végre a hit, az esetleges megbocsátás erejét.

Fotó és szöveg: Szirák Sára