Az előretolt helyőrségek

Már pénteken megtelt a kincses város magyar reformátusokkal. A Kárpát-medencei református egyházak közös képviseleti testülete, a Generális Konvent elnöksége tárgyalta meg a legfontosabb aktuális kérdéseket az ünnep előestéjén. Kató Béla, a házigazda Erdélyi Református Egyházkerület püspöke a találkozót követő vacsorán arról beszélt a reformatus.hu-nak, hogy az erdélyi magyarság legnagyobb kérdése, képesek-e úgy megújulni, hogy megmaradjanak.

Az egyházvezető azt fejtegette, hogy nem szeretnék egy lepusztult világ képét mutatni, ezért is fordítanak nagy gondot az épületeik, intézményeik fejlesztésére. Másrészt az erdélyiek a magyar iskolákban, óvodákban, intézményekben érzik magukat biztonságban. „Románia nem arról híres, hogy toleráns lenne a kisebbségekkel szemben, így a munkahelyen, az utcán, a városokban már nem élhetjük meg igazán a magyarságunkat. Szeretnénk, ha minden egyes megszületett, megkeresztelt keresztyén védelmet kaphatna a református egyházban és intézményeiben” – tette hozzá.

Nagyobb életerő

Az esti kötetlen beszélgetésen Bogárdi Szabó István dunamelléki püspök, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke megerősítette püspöktársa szavait. „Minden nehéz külső körülmény ellenére az erdélyi magyarság és reformátusság sokszor nagyobb életerőt mutat, mint a magyarországi. Nekünk otthon magától értetődő, hogy vannak kórházaink, iskoláink, óvodáink és megújulnak a templomaink, de ez Erdélyben egyáltalán nem természetes. A reformáció gyümölcse és a gondviselés különös titka azonban, hogy most is magyarul hangozhat az Ige.”

500. évforduló, 600 lelkész

 És hangzott is: szombaton délelőtt zsúfolásig megtelt a Farkas utcai református templom. Soha nem látott élményben lehetett része annak, aki ott volt, hiszen nem ketten-hárman gyűltek össze Jézus nevében, hanem hatszáz protestáns lelkész, presbiterek és hívek töltötték meg a gyönyörű templomot. A vendégek között ott volt Orbán Viktor miniszterelnök, és fia, Orbán Gáspár, valamint Balog Zoltán református lelkipásztor, miniszter, Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár és Hafenscher Károly, a Reformáció Emlékbizottság munkáját segítő miniszteri biztos is. Ellátogatott az ünnepre Jakubinyi György gyulafehérvári katolikus érsek is, aki köszöntőjében arra hívta fel a figyelmet, hogy több az, ami összeköt, mint ami szétválaszt minket.

A templomok és iskolák sorsa a családban dől el

Megrendítő volt hallgatni Kozma Zsolt nyugalmazott teológiai professzor igehirdetését. Az idős lelkipásztor azt hangsúlyozta, hogy az Ige apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre száll. Mint mondta, a templomok és az iskolák sorsa a családban dől el. A családon keresztül megy át Isten igéje a következő nemzedéknek. Igévé pedig akkor válnak a szavak, ha a Lélek megérinti őket. „A mi történelmünk Isten történelme, így lépünk be a jövőbe. Erdélyben ugyan elkeserítő a születések és a halálozások aránya, sokan hagyják el »erdélyi Galileánkat«, de nem igaz, hogy reménytelen a világ. Istenbe vessétek reményeteket!” – kérte a lelkipásztor, aki imájában azért fohászkodott, hogy „senki se álljon az Ige hódító útjába”.

Utoljára Kolozsváron

 Mint ahogyan nem állt útjába senki annak a kétezer reformátusnak sem, akik a Farkas utcai templomból a protestáns teológia épületéhez vonultak ünnepelni. Bár a programfüzetben felhívták a figyelmünket, hogy ne dőljünk be az esetleges provokációnak, a magyar protestánsok olyan méltóságteljesen vonultak, hogyha akadt is, hamar torkon akadt a gúnyos szó.

A gyalogúton arról érdeklődtünk a tömegben, hogy mit jelent Erdélyben magyar reformátusként élni. Akáczos Pál Botond és felesége, Benkő Elena Erdővidékről érkeztek Kolozsvárra, hat órát utaztak, hogy együtt ünnepelhessenek református testvéreikkel. „Szavakban szinte ki sem lehet fejezni az élményt, hogy itt lehetünk. Valószínűleg utoljára járunk Kolozsváron, a mi életünkben nem adódik erre többet lehetőség” – mondja a férfi és megszorítja a felesége kezét.

  „A székely nép összetart, és ennek az összetartásnak köszönhető, hogy még egyáltalán létezünk. Habár fogyunk is, hiszen nálunk, Bölönben idén harmincöt embert temettünk, és csak három gyermek született – sorolja a feleség. – Azért még mindig kétszázan vagyunk reformátusok.” „Dolgos, szorgos nép a miénk. Építettünk imaházat is, nagyon szeretünk ott lenni együtt az idősekkel, a gyerekekkel. A tiszteletes úr és a tiszteletes asszony nagyon jól összefogják a közösséget” – mondják, majd megköszönik, hogy megjárhatták még Kolozsvárt, és most általunk valahol „meghallják a hangjukat.”

A szellem világát is

A teológia udvarán lábujjhegyre állva próbáljuk megpillantani a pódiumot, vagy legalább a kivető egy részét, hogy láthassuk, amint leleplezik Szász Domokos püspök mellszobrát. Ha a kilátás nem is tökéletes, halljuk a beszédeket. Bogárdi Szabó István püspök azt hangsúlyozza, hogy méltó ez a hely a reformáció 500. évfordulójának megünneplésére. „A templomból egyenest ide kellett jönnünk jelezve, hogy az életet formáló isteni ige meghallása, a megváltó Krisztus megismerése és a Szentháromság Istennek való lelki hódolás után, a szellem világát is át kell hatnunk a szent életre való elkötelezéssel.”

Kató Béla erdélyi püspök újra kifejezésre juttatja, hogy „Erdélyben protestáns hitünk miatt sem tudjuk elfogadni a másodrangúságunkat, bár lojális állampolgárai akarunk lenni annak az országnak, amelyben élünk.”

A jövőt magyar nyelven írják!

Orbán Viktor miniszterelnök beszédénél az addig a háttérben románul csacsogó médiamunkatársak is elhallgatnak és figyelnek a magyar kormányfő szavaira. „A fogyatkozás és a beszorítottság évei után a növekedés, a gyarapodás, a térnyerés, a felemelt fej, és a nemzeti büszkeség korszaka következik nemcsak Magyarországon, hanem az egész Kárpát-medencében, és a protestáns gyülekezetek ebben a munkában a magyar nemzet előretolt helyőrségei” – mondja Orbán Viktor. A lelkészeknek címzett üzenetében pedig úgy fogalmaz: „az önök feladata lesz, hogy szolgálati helyükön összegyűjtsék családjaikat és elmondják nekik, hogy a jövőt magyar nyelven írják!”

Hát reformátusba!

A teológia épületénél küküllőmenti diáklányokat kérdezünk, akik egy kis Maros megyei faluból, Gógánváraljáról jöttek ünnepelni. „Nagyon jó érzés együtt lenni, és látni, hogy egy cél érdekében gyűlt össze ezernyi református” – állítja egybehangzóan Molnár Zita Bernadett, Nagy Júlia Klára és Veres Matild.

„Nálunk otthon Nagy Gábor tiszteletes összetartja a közösséget, és megtalálja velünk, fiatalokkal is a közös hangot. Számunkra fontos, hogy helyesen és jól beszéljünk magyarul, és az anyanyelvünkön kommunikáljunk egymással” – mondják.

Molnár Zita Bernadett még azt is hozzáfűzi: számára különösen fontos a magyarsága és az, hogy Székelyudvarhelyen jár iskolába. Hogy milyenbe? „Hát reformátusba!” – vágja rá, és mindannyian nevetnek.

Az élet, amit élünk, közös

Kolozsváron valóban megéljük, átéljük az egységet. Ahogy Bogárdi Szabó István fogalmazott: „Ma sem nehezebb tapasztalatot megosztani, megalapozott reménységben járni és cselekedni, és ha kell, isteni látásokat elkérni, ha testvérek vagyunk. És azok vagyunk.”

Vagy ahogyan Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere mondta: „Élő közösségek nevében jöttünk ide, hogy találkozzunk, elmondjuk a hálaadás szavait, megéljük, hogy összetartozunk, és hálát adjunk. Az út, amint járunk, közös. Az élet, amit élünk közös… Az életet, a hitet, a kultúrát a közösségek hordozzák. Olyan emberek, akik szabad akaratból elköteleződnek egymás iránt, ha kell, vállalják a kockázatot, nem félnek szolgálni, vezetni és harcolni. Emberek, akik tudják, hogy mindaz, amit tesznek, túlmutat a saját életükön.”

Fekete Zsuzsa
Fotó: Kiss Gábor, Zila Gábor
Forrás: reformatus.hu

Barcza János képei itt érhetőek el. 

Tiszántúli Református Egyházkerület

Kapcsolódó írások:

» Az erdélyi reformációs ünnepségről szóló tudósítást itt olvashatják.
» Az Erdélyi Református Egyházkerület püspökével, Kató Bélával készült interjúnkat itt olvashatják.
» Bogárdi Szabó István, a Magyarországi Református Egyház Zsinata lelkészi elnökének beszédét itt olvashatják.