Református örökségünk

A Második Helvét Hitvallás

A két helvét hitvallás a legalkalmasabb időben jelent meg Európában is, Magyarországon is. Az Első Helvét Hitvallás akkor született meg, amikor 1536-ban meg kellett teremteni néhány svájci kanton egységét más kantonokkal szemben, amelyek megmaradtak a középkori egyház tanítása mellett. Az Első Helvét Hitvallás jelentősége tehát inkább helyi volt és többnyire csak Svájcra korlátozódott. 

A Második Helvét Hitvallás később jött létre, 1562-ben, Bullinger Henrik magánhitvallásaként, pontosabban az akkori halálos járvány tombolása hívta életre testamentumként, és akkor kapott nagyobb nyilvánosságot, amikor 1566-ban református összefogással kellett segíteni III. Frigyes pfalzi választófejedelemnek, hogy megvédje hitét a birodalmi gyűlésen. A Második Hitvallás elérte célját, a fejedelem sikerrel védte meg a hitét, de nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, vagyis nem lett alapokmánya az európai protestantizmus politikai egységének. Nem kell ezen sajnálkoznunk. Ennél sokkal fontosabb és tartósabb eredményt ért el: létrehozta az európai református egyházak hitvallási egységét. Miután tehát a Második Helvét Hitvallás köré gyűltek Európa nagyobb református egyháztestei, ez már kilépett a szűkebb, helyi keretek közül és jelentősége európaivá nőtt. Így jutott el hozzánk is, méghozzá elég gyorsan. És hogy mennyire közel volt Európa akkor is - vagy tán akkor még inkább, mint ma -, illetve milyen gyorsan, szinte kétségbeesett igyekezettel gerjesztettük a visszhangját minden valamire való gondolatnak, azt gyönyörűen bizonyítja, hogy a Hitvallás egy évre rá, 1567-ben már a debreceni zsinat asztalán volt. 

A hitvallás szerzője, Bullinger Henrik (1504-1575) 

Bullinger a svájci reformáció meghatározó alakja, a legendás 67 tétel megalkotója, Erasmus, Luther és Melanchthon tanítványa, Zwingli munkatársa és utóda Zürichben. Ez mindent elmond képzettségéről, teológusi hátteréről és teológiája színezetéről: a 16. század eme négy legbefolyásosabb egyénisége határolja be szellemi mezejét és teológiáját egyaránt. Erasmus óvatos egyházkritikája, de erőteljes humanista szellemisége, Luther markáns egyénisége és kíméletlen egyházkritikája, Melanchthon igei tudománya alakítja ki benne azt az újszerű látást, amely a reformátori teológiában már túllépi a Zwingli által meghúzott határvonalakat. Bár Zwingli utódja, nem vállalja Zwingli teológiai meggyőződésének egyes részleteit. Reformátori munkássága Zürichhez köti, életének nagy részét itt éli le, és annyira összenő a várossal, mint Kálvin Genffel. Ha Plutarkhosz ma élne, a párhuzamos életrajzok között egészen biztos, hogy ők ketten is szerepelnének egymás mellett. 

A Helvét Hitvallás magyarul 

Itt is indokolt az a felvetés, amelyet néhány évvel korábban, az Institúció fordításával kapcsolatosan tettem: mi indokolta a magyar fordítást, amikor a Hitvallást forgató lelkészek mind jól tudtak latinul? Nos, az annak idején adott válasz erre a hitvallás-fordításra is tökéletesen ráillik, mert a történelmi alaphelyzet ugyanaz: a fordítást ez esetben is az egyre erősödő rekatolizáció támadássorozata tette szükségessé. Így a Második Helvét Hitvallás lefordítása is része annak az összehangolt cselekvési tervnek, amellyel a református egyház – olyan főúri támogatók kezdeményezésére és támogatásával mint Bethlen Gábor fejedelem vagy I. Rákóczi György – az ellenreformáció kíméletlen támadásait igyekezett visszaverni, úgy, hogy az érintett területek latinul nem tudó patrónusait és gyülekezeti tagjait ellátta a szükséges szellemi munícióval, és persze, lelki táplálékkal. A Második Helvét Hitvallás ügyében az erdélyi fejedelem kezdeményezése összekapcsolja néhány esztendőre a két Szenczi életpályáját. Szenczi Csene Péter, a későbbi püspök az, aki először fordítja le a Hitvallást, és a zsoltárfordító Szenczi Molnár Albert, földije és korábbi iskolatársa pedig az, aki 1616-ban eljárja a Hitvallás kinyomtatását Oppenheimban. A fordítás ez után még számos kiadást ért meg. Mind ez idáig 27 magyar kiadást és csaknem féltucatnyi fordítást tartunk nyilván. De nem hiányoznak a más nyelvű kiadások és fordítások sem. A latin, német, angol, francia, holland mellett találunk lengyel, cseh, rhétoromán, olasz és szlovák kiadásokat és fordításokat is.

A Második Helvét Hitvallás és Erdély 

Ami a Második Helvét Hitvallás erdélyi megjelenését és elfogadását illeti, a Tiszántúli Egyház előnyben van Erdélyhez képest, mert ők biztosra állíthatják, hogy egyházuk 1567-ben elfogadta és hivatalos hitvallássá tette azt. Tekintettel azonban arra, hogy ezen a zsinaton Magyarország más egyháztesteinek a képviselői is jelen voltak, hatása nem szűkíthető csak a Tiszántúlra. Az erdélyi református egyház hivatalos küldöttei nem voltak jelen a zsinaton, de ez nem jelenti azt, hogy Erdély kimaradt. Méliusz állandó erdélyi jelenléte szinte biztosíték arra nézve, hogy a Hitvallás tanítása, közvetve bár, de eljutott Erdélybe is, noha a 16-19. századi erdélyi zsinatok soha nem jelentették ki hivatalosan, hogy ez lenne az alaphitvallásuk. 

Ennek ellenére mégis minduntalan jelen volt az egyház életében: ez volt a 17. századi református püspök önmeghatározása, a kollégiumok tananyaga, a zsinaton elmondott prédikációk vezérlő zsinórja, de ott volt a lelkészjelöltek zsinat előtt elmondott disputációjában, mint kötelező tematika, ott volt buzdításként a lelkészjelöltek kibocsátásakor tartott ünnepi istentiszteleten, a peregrinusok reverzálisában, a zsinatra hívó püspöki levelekben, a teológiai igazságszolgáltatásban, sőt, még az erdélyi román reformátusok önmeghatározásban is. Míg a Heidelbergi Káté a gyülekezet hitvallásos képzését szolgálta, addig a Helvét Hitvallás a lelkészjelöltek okításából vette ki a részét. Benne volt az egyház vérkeringésében, génjévé vált, anélkül, hogy ezt fennen hirdette volna. Csupán hivatalosan nem mondták ki Erdély történelmi zsinatai azt, hogy ebben találták meg a református hit alapjait. Így aztán nem csoda, hogy több évszázados kitérő után, végre a 2o. századnak kellett jönnie, hogy megjelenjék egyházunk alkotmányában is. Most pedig e Hitvallással és jelképes főhajtással jelezzük, hogy együvé tartozunk. Kató Béla püspök fogalmazott így: „fontos, hogy a generációk egymásba kapaszkodjanak”.  A Magyar Református Egyház közös zsinatán jelképesen 500 esztendő számos nemzedéke kapaszkodott egymásba. 

Európa, valamiféle megmagyarázhatatlan öngyilkos ösztönnel, már 200 esztendeje pusztítja kíméletlenül lelkéből a hitet. Ez napjainkban mintha még fokozódna is. Mára már nemhogy hitvallása, de hite sincs, és hova tovább keresztyénségünk léte forog kockán. Ilyen helyzetben felértékelődik minden olyan szó, amely lelkünket és hitünket táplálja.

Ha az ember olvassa a Szentírást, Isten kegyelméből hívő ember lehet, de református nem. Ahhoz, hogy reformátusok is legyünk, szükségünk van a Szentírás tanításának a rendszerbe szedett összefoglalására, a hitvallásra, amely, természetesen, nemcsak tankönyv, hanem sokkal több annál: Isten igazságaira vezérlő kalauz. Ezt adták nekünk a 16. század európai és magyar prófétái és apostolai, becsüljük meg érte őket, mert Isten önfeláldozó követei, eszközei és szent edényei voltak ők.

Buzogány Dezső

Forrás: reformacio.ma