Áder János köztársasági elnök köszöntő beszéde

Németh László írja a Vizsolyi Bibliáról:

„…a szószékről lenyúlt a mindennapok szóhasználatába s az egyszerűbb emberek képzeletkincsébe is.

Száz kiadásban egyre mélyebb gyökeret eresztett belénk s odakerült paraszt apáink almáriomára s a nagyanyánk pápaszemtokja alá.”

Főtiszteletű Püspök Urak, Főgondnok Urak,

Főtiszteletű Zsinat,

Hölgyeim és Uraim! Áldás, békesség!

A Vizsolyi Biblia születése hatalmas teljesítmény volt. Nyomtatásához a betűt Németalföldről, a papírt Lengyelországból hozták. De a betűn és a papíron túl az első teljes magyar bibliafordítás legfőbb feltétele a hívő, elkötelezett ember volt.

Károli Gáspár csodálatraméltó szellemi munkája, Mantskovit Bálint nyomdász türelmes pontossága, Rákóczi Zsigmond bőkezű adománya. És az a sok-sok névtelen segítő – és áldozatkész – ember, akik kezükben a kéziratlapokkal, többnyire gyalogszerrel vitték az elkészült oldalakat Göncről Vizsolyba.

Ki tudja, ha nincs a magyarországi kálvinisták eltökéltsége, lelkesültsége, vajon mikor lett volna először magyar nyelvű Biblia? Évtizedek, netán csak évszázadok múlva? Nem véletlen, hogy valahányszor felteszik a kérdést, mégis mi volt a reformáció legnagyobb adománya Magyarországnak, a legelső és leggyakoribb válasz: a magyar nyelvű Biblia.

Az első kiadású Vizsolyi Biblia 2412 oldal és mintegy 6 kilogramm.

Az első nyolcszáz magyar nyelvű Biblia akkor arra volt elegendő, hogy eljusson a templomokba, gyülekezetekbe, a patrónusokhoz 1-1 példány. Még közel 20 év türelme, szorgalma, kitartása kellett ahhoz, hogy kisebb méretű, nagyobb példányszámú, könnyebben forgatható Biblia kerüljön ki a nyomdákból. Az első Biblia kiadásától pedig majd három emberöltőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy hazai kiadású Biblia kerülhessen a református hívőkhöz.

Az almáriom és a pápaszemtok, amelyről Németh László mesél, azt jelentette, hogy a könyvek könyve immáron kézközelbe került. A legköznapibb módon, valóságosan. És otthon sem a polcok alján, szekrények mélyén hevert, hanem a hívő ember életének mindennapi részévé vált. Éltette az embert. Megszabta a dolgok rendjét, támaszt nyújtott és útmutatást. Nem nyelvészeti vagy irodalmi kincs volt, hanem a hitből fakadó életelv iránytűje. A szeretet könyve, a megbocsátás könyve, a vigasztalás könyve, az emberi méltóság és a remény könyve.

A mindenkihez eljutó fordítás által a betűből hang lett. A könyvbe rejtett szavakból tettek. A történetekből életprogram, a kinyilatkoztatásból megértett tanítás. Fordulatai a népnyelvbe szövődtek, sorai körbeölelték a mindennapokat.

Ahogy Németh László fogalmazott a már idézett írásában: „A református magyar népben éppúgy benne van a biblia, mint a kenyér, amelyet eszik s a szőlő, amelyet kapál. Ebben mosakodott és ebben ünnepelt.”

Főtiszteletű Zsinat!

A magyar reformátusok számára a bibliafordításhoz mérhető fontosságú volt, hogy a Második Helvét Hitvallás szövegét is viszonylag hamar lehetett magyarul olvasni.

A mai napon a Zsinat azt a 450 évvel ezelőtti eseményt ünnepli, amikor 1567-ben, ugyanitt, Debrecenben, ugyanígy, zsinati közösségben a magyar reformátusok elfogadták a svájci protestáns városok és kantonok hitvallását.

A közös hitvallásnak 1616-ban pedig már magyar fordítása volt. A fordító, Szenczi Csene Péter a magyar kiadás előszavában világosan le is írta, hogy milyen küldetéssel dolgozott.

Mivel a Második Helvét Hitvallás nem puszta tételsor a hitigazságokról, hanem érvelő, magyarázó, elmélkedő szöveg, Szenczi Csene azt kívánta az olvasóknak, hogy a benne való elmélyülés „épületükre” és „javukra” váljon.

Épülni és javulni: ez volt a legfőbb célja annak a mozgalomnak, amely 500 évvel ezelőtt a reformációt életre hívta. Túl vagyunk már Amerika felfedezésén. Az emberiség előtt sokak által még csak nem is sejtett távlatok nyíltak. De ötszáz évvel ezelőtt a reformáció azt üzente a világnak, hogy az embert nem csak a fejlődés és a javak birtoklása teszi boldoggá.

Közös életünk „épületének” szilárdsága és az emberiség „javának” keresése valami mástól függ. Azoktól az erkölcsi parancsoktól, amelyeket a keresztyénség adott Európának és a világnak.

A reformáció korában az ember egyszerre lett kíváncsibb és óvatosabb. Immáron nem volt neki elég, hogy valami távoliban higgyen. Úgy érezte, hogy a keresztyén tanítás magáról az életről szól, tehát közelebb kell lennie hozzá.

Tudjuk, a reformáció megjelenése megosztotta az akkori Európát. A hit szabadságharca mindenfelé súlyos áldozatokat követelt. Ez a harc Magyarországon összeforrt a nemzet szabadságküzdelmeivel. Így került a reformáció genfi emlékművére egyetlen magyarként Bocskai István.

A megerősíttetett hit erősebb kötelékkel kötött az egyház közösségébe, így aztán a nemzet közösségébe is. A századok során így lett a reformáció nemcsak része a magyar nemzet életének, hanem nemzettudatának, magyarságtudatának támasza is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Aki manapság Budapesten a Kálvin Jánosról elnevezett tér környékén jár és a lába elé néz, fontos igazságokba botlik. Egyre többeket látni arrafelé, akiknek feltűnik a változás, és a nagy sietség közben is meg-megállnak, kíváncsian a földet nézik. A reformáció ötszázadik évfordulója alkalmából ugyanis a téren és a környező utcák tér felőli végén a burkolati kövek egy részét kicserélték.

A 95 darab különleges térkövön kétszer kilencvenöt idézet olvasható. Valamennyi feliratos kövön egy magyar és egy más nemzetiségű szerzőtől származó gondolatok: valamiképpen mind a reformációhoz kapcsolódva.

Az egyik ilyen felületen Móricz Zsigmond kőbe vésett szavai köszönnek ránk: „A magyar nemzet lelkének megnyilatkozását kerestem s találtam meg a magyar kálvinizmusban. Számomra a magyar kálvinistaság azt jelentette: talpig embernek lenni. (…) Nekem a kálvinizmus a dolgok gyökeréig menő egyenességet s a szabad szót jelentette.”

Móricz otthon, a végtelen szegénységben és szülei dolgos, szorgalmas egyszerűségében tapasztalta meg először, hogy milyen útravalót ad valakinek a hite.

De idézhetnénk a kétszáz éve született Arany Jánost is: „…az ének és a Szentírás vonzóbb helyei lettek első tápjai gyönge lelkemnek, s a kis bogárhátú viskó szentegyház vala, hol fülem soha egy trágár szót nem hallott.”

Arany számára a család vallása életszabály volt. Ebbe kapaszkodva tudott visszautasítani minden aljasságot, és dolgozni örökké szerényen, tisztességgel, kötelességtudón.

Arany János költészete és puritán munkaalázata. Ady Endre perlekedő hangja. Kölcsey nemzetféltése. Ravasz László teológiája. Szenczi Molnár Albert zsoltáros szava. Karácsony Sándor lélekkel teli pedagógiája. Bibó István politikai filozófiája. Bethlen Gábor fejedelemi bölcsessége. Makkai Sándor prédikátorsága. A Bolyaiak tudománya.

Hosszan sorolhatnánk a neveket, és még a töredéke sem lenne ötszáz év minden nemzet- és közösségépítő hűségének, ragaszkodásának, hősiességének, emberi nagyságának. Nem a hitük tette naggyá őket, de a hitük nélkül a tőlük kapott örökségünk másmilyen lenne.

Ahogy másmilyen lenne azok nélkül a „talpig emberek” nélkül is, akiknek a nevét nem őrzi az emlékezet. Pedig otthonuk „szentegyház vala”, és csöndes békességgel, hírnév és dicsőség nélkül Arany Jánosokat, Móricz Zsigmondokat, vagy csak egyszerűen becsületes, igaz embereket neveltek a hazának.

Ha rájuk, mindannyiukra gondolva újra feltesszük a kérdést ezen a különleges ünnepen, hogy vajon mi a legnagyobb kincs, amit a reformáció a magyar nemzetnek adhatott, a válasz is sokkal könnyebb már. Anyanyelv, zsoltárok, magyarságtudat − mindez a kultúránkba ivódott, a közös életünkbe épült, hozzánk tartozó érték.

De a legnagyobb jó, amit kaptunk, az nem más, mint a református magyar ember.

A reformáció 500. és a Második Helvét Hitvallás elfogadásának 450. esztendejében a Gondviselő áldását kérem a Zsinat munkájára és az újabb századokra.

Soli Deo Gloria! Egyedül Istené a dicsőség!

Forrás: www.keh.hu