Szentséges asszonyok Berettyószentmártonban
A protestáns ember számára valahol természetessé vált a nő, az asszony sok helyen: szószéken, katedrán, sír mellett, vagy éppen a konyhapultnál, a gyerekágynál, a terített asztalnál felszolgálva. De mégis egyfajta hiányérzet töltheti azt, aki az elnőiesedett egyházban keresi a nők és az asszonyok megbecsültségét és tisztességét. Egy erőteljesen patriarchális egyházban kell a többségében női gyülekezeti tagoknak, lelkésznéknek és lelkésznőknek megkeresni a maguk speciálisan női és protestáns identitását – ami nem minden esetben könnyű feladat.
Ennek a problémának a megszólaltatására tett kísérletet a Berettyóújfalu-Szentmártoni Református Egyházközség, amikor a „Házasság hete” és a gyülekezet saját „500 éve formálódunk” rendezvénysorozata keretében „Reformátornők és reformátornék” címmel szervezte meg immár hagyományos házasság heti istentiszteletét – ahol Dr. Varga Gyöngyi evangélikus teológusnő hirdette az igét – és az azt követő gyülekezeti ebédet. Az utóbbit egy asztali beszélgetés előzte meg „Szószék, katedra, íróasztal és konyhapult” címmel, melynek elmesélő és kibeszélő résztvevői: Nagy Zsoltné Kiss Katalin lelkipásztor, esperesné, intézményvezető, Tóth Tiborné lelkészné, Lázár Péterné lelkésznő és Dr. Varga Gyöngyi evangélikus teológus voltak, s ahol a kérdéseket Kovács-Győri Zsuzsa helyi lelkésznő és lelkészné tette fel. Mit jelent nőként jelen lenni egy még mindig férfiasan definiált hivatásban, egy olyan egyházban, ahol többségben vannak a nők a gyülekezetben, de gyakorlatilag hiányoznak az egyházvezetésből? Mit jelent a magánélet és az egyházi közélet elválaszthatatlanságának a valósága egy olyan több évszázados – eredetileg is protestáns – intézmény esetében, mint a parókia? Mit jelenet lelkésznének lenni, és hordozni egy közösség minden terhét – örömét, bánatát, kínját, baját – miközben a civil életben nem lelkész a papné? Mit jelent lelkésznőnek és lelkésznének lenni, ha a férj nem lelkész? Ki ilyenkor Katharina von Bora hiteles utódja? Van-e különbség a női és férfi teológia és igehirdetés között – vagy Krisztusban tényleg eltűntek a határok férfi és nő között (Galata 3,28)?
A válaszok inkább kijózanítóak voltak, mintsem egy romantikus szerep – nevezetesen a lelkésznő és a lelkészné – mindenki számára elképzelt evidenciájának megnyugtató konstatálása; inkább voltak aggasztóak és továbbgondolkodásra inspirálóak, mintsem a megszokott rutin-szerepek létjogosultságának a megerősítései. Mert miközben protestáns egyházakként – s itt elsősorban az evangélikus és református tapasztalatokra kell gondolni – büszkén és délcegen mutatunk és hivatkozunk lelkésznőinkre és lelkésznéinkre, aközben úgy tűnik, hogy másodlagos szerepre kényszerülnek sok helyen asszonyaink. Rengeteg keserűséget, a mélyben felgyülemlő fájdalmat, nem-egyértelműséget kell csendben, lelkigondozói mosollyal, mindenkinek megfelelni akarással elviselni – s kívülről csak azt kapják cserébe asszonyaink, feleségeink, lelkésznőink és tudós teológus nőink: máshol is meg kell kapaszkodni a nőknek! A női szerepek sajnos intézményesültek egyházunkban. Olyan evidenciává váltak, amelyekről nincs mit beszélni – mert ez természetes. Pedig kellene beszélni, hiszen gyülekezetünkben egyre több a nő, a presbitériumok szintén nőiesednek – főként a vidéki kis gyülekezetekben – a teológus hallgatók fele is – ha nem, több, mint a fele – szintén nő. Ezért kell nőként is kilépni a megszokottság szürke eminenciás kosztüméből, ki-ülni(!) az asztalhoz, szóba hozni az örömöket, felelősséget és keserűséget, és keresni ennek a mégis nagyon szép tisztességnek és hivatásnak – a lelkésznőségnek, lelkésznéségnek, teológusnőségnek és anyaságnak – az élhető és felvállalható oldalát. Ahogyan az asztali beszélgetés felvezetésében is elhangzott:
Keresd a nőt! – mondja a mondás. És talán Kálvinnal, Lutherrel együtt délcegen mondjuk mi reformátusok és evangélikusok. De megtaláljuk-e valóban őket, és valóban olyan kiemelt tisztelettel fordulunk-e feléjük, mint ahogyan megérdemelnénk?
A reformáció emlékéve erre is felhívja a figyelmünket: Ne csak keresd, hanem találd is meg a nőt. Akár a lelkészné prototípusára, Katharina von Bora-ra, vagyis Luther Márton feleségére, akár Katharina Zell-re, mint az első protestáns női teológusok egyikére gondolva, akár a lelkésznékre nézve, akik nélkül nem működne a parókia évszázados intézménye, akár a lelkésznőinkre, akik a legférfiasabb hivatást vállalták, akár egykori hitoktatókra visszaemlékezve, akiknek szépen csengő hangjára évek múltán is szeretettel gondolnak vissza a szemtelen kamaszokból időközben érett felnőtté vált hittanosok.
Igen: legyünk büszkék asszonyainkra, leányainkra, és legyünk nekik hálásak azért, hogy van szép virág a kertben s az úrasztalán, bőségesen terített asztal a parókián és az úrvacsoránál, jól megírt lecke a lelkészgyerekeknek és szépen megírt anyakönyvek az utókornak, egy kicsit másként megszólaló igehirdetés és teológia, s egy kicsit másként, talán lágyabban hangzik a Krisztus követésre hívó szó.
Luther azt mondta, hogy a keresztség által mindannyian püspökök és pápák vagyunk. Így köszöntötte a lelkipásztor az asztali beszélgetés résztvevőit mint püspöknőket, püspöknéket és szentséges asszonyokat – Berettyószentmártonban.
Dr. Kovács Krisztián