Lenni és hagyni
Református lelkipásztorként felszentelésünkkor arra esküdtünk fel, hogy a Szentírást tanulmányozzuk, Isten igéjét a Heidelbergi Káté és a II. Helvét Hitvallás szellemében hirdetjük és a sákramentumokat egyházunk rendtartása szerint szolgáltatjuk ki, azaz Isten igéjének szolgálatára tettünk fogadalmat.
Ez ma sok esetben csupán egy a számos másféle feladat között, amely jobb esetben legalább annyira fontos, mint az összes többi. Rosszabb esetben azonban a sürgős és fontos feladatok sorában a sokadik helyre kerül. Sokszor akaratlanul is, mert nap mint nap tapasztaljuk szolgálatunkkal kapcsolatban a külső és belső elvárások súlyát. A lelkipásztori szolgálattal is összekapcsolódott a teljesítmény-tudatosság (kényszer?): csak az ér valamit, aki jól teljesít. Amennyiben jól teljesítünk, akkor „sikeresek vagyunk”, elfogadottak, esetleg elismertek, ha nem teljesítünk jól, akkor kudarcot élünk meg. Ilyenkor aztán habitusunktól függően vagy igazoljuk önmagunkat, vagy másokat hibáztatunk, esetleg magunkat marasztaljuk el. Ezeken túl pedig arra keresünk megoldást, hogy hogyan legyünk „jól teljesítők”.
Ebből az egyoldalúvá lett hivatáslátásból mutat kiutat Wilhelm Gräb „Ésszerű – korszerű – életszerű” című írásában a megigazulástan mai értelmezésével: Isten igéje, illetve a kegyelemből történő megigazulás tana „egy olyan életorientációt fogalmaz meg, hogy az ember méltósága, amellyel kiérdemli az elismerést, a nagyrabecsülést és a szeretetet, nem abból ered, amit birtokol, amire képes, és amit teljesít, hanem abból, hogy létezik. A keresztyén hit eszerint olyan életértelmezés, amely nem a „tenni” és „kapni”, hanem a „lenni” és „hagyni” fogalomkörén mozog.”
A zarándoklatok, spirituális napok a „lenni” és „hagyni” megélésére biztosítanak időt, teret, lehetőséget. Csendben várunk, mert időt és teret kaptunk arra:
– hogy várjunk Isten szavára,
– Isten jelenlétében legyünk,
– megszólítsuk Őt imádságunkban.
Itt újra felismerhetjük és megélhetjük teremtményi mivoltunkat: azt, hogy részei és részesei vagyunk Isten teremtett világának. Isten csendje megadja a lehetőséget arra, hogy gyógyító módon szétválhasson a személyiség és annak funkciói, szerepei, teljesítményei. Nem kell birtokolnunk sem világunkat, sem egyházi hivatalunkat, sem lelkipásztori szerepünket. Nyitott szívvel és nyitott kézzel állhatunk Isten előtt.
A lelkipásztorok hivatáskísérése, lelki vezetése mindezekben kíván segíteni. Alkalmainkra hívjuk mindazokat, akik vágynak lenni az Isten jelenlétében, hagyni, hogy tegye/közölje velünk, amit Ő akar.
Márk 6,31: „Jöjjetek velem csak ti magatok egy lakatlan helyre, és pihenjetek meg egy kissé.”
„Csak ti magatok.” Magunk mögött hagyhatjuk munkánkat, feladatainkat, elintézésre és elvégzésre váró dolgainkat, szerepeinket. Csak magunk lehetünk a Megváltó Krisztus előtt. Szükségünk van erre, mert csak itt vagyunk igazán önmagunk. Felismerhetjük azt, hogy Krisztuséi vagyunk, mind életünkben, mind halálunkban. Istennek teremtett és megváltott fiai és leányai!
Urunk, segíts ebben a hitben/bizonyosságban megmaradnunk és megerősödnünk!
Ezért hív egy lakatlan helyre, ahol elmaradnak a zajok, a bennünket érő és befolyásolni akaró hívások, a gondolatainkat lefoglalni akaró ingerek, események. A lakatlan hely az Istennel való találkozás helye. Az a hely, ahol megélhetjük életünk vertikális síkját. Várhatjuk az Isten eljövetelét. Ahol az Isten megszólít: „Én, az Úr vagyok a te Istened.” És mi is megszólíthatjuk Őt kéréseinkkel, hálánkkal, hálaadásunkkal. Bűnbánattal hozzáfordulhatunk, felelősen vállalva önmagunkat úgy, ahogy vagyunk.
Urunk Jézus, fordulj hozzánk, Szentlelkedet ma töltsd ki ránk!
„Pihenjetek meg egy kissé” – mondja Jézus az övéinek. A megpihenés Isten idejének megtalálása és megélése. A kezében van a múlt és az eljövendő. A jelen az, ahol az Isten országa megnyílik előttünk és valósággá válik. Megpihenésünk forrása az Ő ígérete. „Ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, én is ott vagyok közöttük.” Isten országa közöttünk van!
Úristen, légy közöttünk, kik imádásodra jöttünk!
Most nem sietek,
most nem rohanok,
most nem tervezek,
most nem akarok,
most nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.
Most megnyugszom,
most elpihenek békén, szabadon,
mint gyenge gyermek,
és nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.
S míg ölel a fény,
és ölel a csend,
és árad belém,
és újjáteremt,
míg nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten,
új gyümölcs terem,
másoknak terem,
érik csendesen erő, győzelem...
ha nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.
(Túrmezei Erzsébet: Ha nem teszek semmit sem)
Gacsályi Zsolt
- Részlet az Egyházkerületi Pasztorációs Intézet kiadványából -