Elhunyt Kis Sándor (1924 – 2016)

Kis Sándor (1924 – 2016)

Kis Sándor református lelkipásztor 1924. május 14-én született Békésen, református földműves családban, Kis Sándor és Domokos Eszter négy gyermeke közül elsőként. Gábor, Eszter és a még élő testvér, Julianna gyermekei és unokái jelenleg is Békésen élnek. Hatévesen félárva lett, balesetben harminc évesen elhunyt édesapja helyett a nagyapa segített gondjukat viselni. Özvegy édesanyja ettől kezdve úgy tekintett fiára, mint leendő támaszára. Igen nehéz körülmények között éltek. Kiváló memóriájára és tudásvágyára már az elemi iskolában felfigyelt tanítója. Tanulmányait tovább folytatva, igyekezetének és szorgalmának köszönhetően 1942-ben jeles eredménnyel érettségizett a békési református gimnáziumban, melyért Horthy Miklós Ösztöndíjban részesült, amit azonban a család alapvető szükségleteire kellett fordítaniuk. Egy évig tanítványokat vállalt, hogy mégis némi pénzt gyűjthessen és megkezdhesse egyetemi tanulmányait. A háborús időket debreceni diákként Felső–Magyarország ismeretlen, ám jóindulatú és áldozatkész családjai által nyújtott menedékben vészelte át. 1948-ban kitűnő eredménnyel végzett a Debreceni Tisza István Tudományegyetemen és a Lelkészképző Intézetben. Két évig mint a teológus-hallgatók által megválasztott vezető, szeniorként állt a diákság élén, ezalatt a Debrecen–Mester utcai gyülekezetben szolgált segédlelkészként, majd rövid ideig Békésszentandráson. 1949-ben került Orosházára, ahol a vallásoktató lelkészi állást töltötte be nagytiszteletű Horváth Kálmán mellett 1954-ig. 1954–56 között beosztott lelkész a békési gyülekezetben.

Pólya Ilonával 1954. augusztusában ismerkedett meg, aki élőhitű református leány volt, és ekkor érettségizett a kalocsai Szent István Gimnáziumban. 1956. április 21-én kötöttek házasságot. Három gyermekük született, Sándor, Édua és Médea. Felesége, Ilonka mérlegképes könyvelői végzettséget szerezve a gyermekek születését megelőző időktől nyugdíjazásáig Tsz-irodában dolgozott könyvelőként, emellett a gyülekezet körében, férjét mindenben segítve vett részt a beteglátogatásban, ellátta a kántori feladatokat, patronálta a gyámoltalanokat és elesetteket, énekhangja, kedvessége és derűje felüdítette a lelkeket. Az áldozatvállalásban mindvégig egyek voltak, nem az emberek tetszését keresve, hanem mindenek előtt az Isten igéjének való engedelmesség útját járva. Alázat, önzetlenség és lelkiismeretesség vezérelte közös értékként mindennapi életüket.

Kis Sándor lelkipásztor 1956–65. között a Hódmezővásárhely külterületéhez tartozó Pusztaközponti gyülekezetben szolgált. Három tanyai iskolában szervezte meg a hitoktatást, és végezte töretlen lelkesedéssel a lelkészi szolgálatot. A vásárhelyi tanyavilág elnéptelenedését követően a Viharsarok olyan településére, Gádorosra választották meg, ahol a hitüket tartó és valló embereket lenézték, csúfolták, sőt fenyegették, amint a templomba járókat, úgy a lelkészcsaládot sem kevésbé. Felesége volt a családfenntartó, aki harmadik gyermekük megszületését követően még évekig naponta járt vissza vonattal, átszállással a Kardoskútra, majd meghívták a gádorosi irodába, és innentől a családnak nagyobb megbecsülésben lett része a faluban. Emberi arcukat megismerve fogadták be őket. Kis Sándor 1965. decemberétől 1981-ig volt Gádoros, Nagyszénás és Kisszénás lelkipásztora. Kerékpárral járta a településeket. Bibliaórákat, szeretetvendégségeket szervezett a szórványban. Egy emberérért is elment és megtartotta az istentiszteletet, Isten ifjú szolgájaként és öregségében egyaránt.

Mivel nem követte az akkori egyház államhoz való viszonyának fő irányvonalát, az ötvenes évektől kezdődően méltatlanul nehéz körülmények között kellett gondoskodnia családjáról. Előbb özvegy édesanyját és fiatalabb testvéreit igyekezett támogatni, majd három gyermeke taníttatása és útra indítása érdekében volt kénytelen folyamatosan napszámos munkát is végezni. Felesége, és annak Felvidékről kitelepített, kisemmizett, jövedelem és nyugellátás nélkül maradt szülei ugyancsak a mezei munkák kínálta mindennémű lehetőséggel élve járultak hozzá a nagycsalád közös megélhetéséhez. Fia és leányai gyermekkoruktól kezdve szintén hozzászoktak ahhoz, hogy ki kell venni részüket a tanuláshoz szükséges feltételek előteremtéséből. Olyan szolgálati helyet, amelyből legalább szerényen el tudta volna tartani családját, nem kaphatott. Akkoriban, mint őmaga utóbb mesélte, aki érvényesülni akart elkötelezettsége vagy tehetsége szerint, megtörtént, hogy csak annak árán kapott erre lehetőséget, ha mások kiszolgáltatottá tételében hajlandó volt részt venni. Ő nem volt rávehető.

A végső felmorzsolódás veszélyének kitett orosházi gyülekezetet kaphatta meg közel hatvan évesen. Az evangélikus többség árnyékában, szétszórtságban élő reformátusság egyházi épületei is siralmas állapotban voltak ekkorra (1980–81, 1), a templomi orgonát az előd lelkész maga adta el. Óriási erőfeszítésekkel, odaadó szervező munkával gyűjtve a híveket indult egy új élet. Visszaszerezték a gyülekezeti házat, rendbe tették a templomot, feleségével együtt megszervezték az iskolai hitoktatást és gyermekmunkát. Hűséges igehirdetői, ifjúsági és hittanoktatói munkája által a rendszerváltást követő évekre Orosházán fejlődőképes és létszámában jelentősen meggyarapodó református gyülekezet jött létre. Lelkészutódainak úgy adta át a stafétát, hogy volt már kiknek körében közösséget fejleszteni, munkatársakat kinevelni, gyülekezetépítést végezni. Kis Sándor 1981–1993. között volt az orosházi gyülekezet előbb beszolgáló majd megválasztott lelkipásztora. Innen járt ki egyidejűleg a gádorosi, nagyszénási, kardoskúti, pusztaföldvári, és egy ideig a csorvási gyülekezetbe is. Nyugdíjasként költözött ismét Gádorosra, ahol 2012. őszéig látta el a lelkészi teendőket. Példaértékű emberi magatartása megbecsülésének jeléül a település 2003–ban díszpolgárává választotta. Mindvégig a Békési Egyházmegyében tevékenykedő lelkészként, egyházmegyei tanulmányi előadóként szolgatársai körében is többször szolgált a kálvini tanításokhoz szigorúan ragaszkodó, mégis a jelen kihívásaira reagáló teológiai előadásaival. A Magyarországi Református Egyház Zsinata által 2009–ben Dobos Károly–díjra történt felterjesztése a rábízottak iránt tanúsított mindenkor önzetlen fáradozásért kárpótolta.

Aktív igehirdetőként, minden vasárnapra új és aktuális üzenetet előtárva a Szentírásból, Kis Sándor 1949–2012. között, mintegy 63 évet szolgált. Emellett Isten különös ajándékának tekintette, amikor vendégként Svájcban németül, francia hugenotta gyülekezetekben franciául, huszita gyökerű lengyelországi református gyülekezetek körében lengyelül, a sarkkörön túl található Nurmesben finnül hirdette Isten rábízott üzenetét. Az idegen nyelvek iránti vonzalma évtizedeken át töretlen maradt.

Tudományos érdeklődése diákkorában a vallástörténet, majd később, a lengyel nyelv elsajátítását követően az egyháztörténet felé fordult, és a szórványban élő (lengyel, litván, spanyol, koreai) református egyházak életéről gyűjtött anyagot, fordított szakcikkeket, megosztva az akkor még alig kutatott területre vonatkozó adatokat a Doktorok Kollégiuma Egyháztörténeti Szekciója tagjaival, melynek munkájában Makkai László professzor bátorításának köszönhetően a kezdetektől, 1978-tól 2008-ig, három évtizeden át aktívan részt vett. Évközben mindig örömmel készült, hogy nyaranta átadhassa a nagy gonddal fordított szövegek nyomán rendezett gondolatait és felismeréseit az azt értékelni tudó szakmai körnek. Szakcikkei a Református Egyház című folyóirat valamint a Teológiai Szemle hasábjain olvashatók, könyve Képek ismeretlen református egyházak történetéből címmel 1993-ban jelent meg. Hagyatéka saját kérésének megfelelően a Sárospataki Református Kollégium Levéltárában került elhelyezésre.

Akik ismerték, azok előtt lelki egyenessége és kitartása teszi őt példává. Töretlen hite és soha meg nem alkuvó természete irányítja utódai tekintetét a Feltámadás Urára.

dr. Kis Médea