„Az élet szentségét itt és most kell megvalósítani”

Mi inspirálta a VIII. Kortárs Keresztény Ikonográfiai Biennáléra való jelentkezésre?

A közvetlen inspiráció a kiírás témája jelentette: Magyar és magyarországi szentek. Az, hogy reformátusként egy ilyen téma megfogott, akár furcsának is tűnhet. A szentekhez nincs erős kötődésünk, de a szentséghez igen, és erről reformátusként is sok mondanivalónk van. Munkáimban egyébként is megjelenik ez a fajta vívódás, ami a keresztyén életszentség nagy kihívása – egyszerre megmutatni a szakrálist és a földi anyaghoz kötöttséget. A szentek is ilyen kettősséggel bírnak, hiszen egyrészt ehhez a világhoz tartoznak, másrészt ebbe a világba lehoznak valamit fentről. Az eddigi munkáimban ez többször tematizálódik, és emiatt úgy láttam, hogy alapvetően egy nem református témában, református vallástanárként beadhatok egy pályázatot.

Hogyan zajlott az alkotói folyamat?

Nálam az alkotói folyamat mindig egy lassú érlelődés. Először megszületik a fej, és ahhoz alakul minden más. Akkor látom a késznek a munkát, amikor ránézek, és megérzem azt, hogy teljes az alkotás, nem változtatnék rajta semmit. Idáig nagyon sok kísérletezés és ötletelés után jutok el. A biennáléra beadott munkám címe: Szent László szekere. A szent testét úgy formáltam meg, hogy magán viselje az idő és az elmúlás nyomát. Így lett a szobor anyaga-rozsdás vas, régi fa. A fej égetett agyag, ami maradandó minőségre utal, akár csak az a szellemi minőség, ami a szenteket jellemzi. A szekér "törzse" egy repülő vetélő (vagy szövőhajó) Itt nem csak formai hasonlóság adja a behelyettesítés lehetőségét, hanem a tárgy eredeti funkciójából adódó asszociációs lehetőség is. A vetélő ide-oda jár, a szövőkeret egyik szélétől a másikig. Szövőhajóként egyik "partról" a másikra. E világ és egy másik szellemi világ között, halálon innen és túl, vagy földi és mennyei világok között. A szent mindkét oldallal kapcsolatban van, így alkalmas a közvetítésre is. Tulajdonképpen a szekéren fekvő szentet ábrázoltam, amihez tartozik egy legenda is. Szent László halála után a holttestét Várad felé vitték. Estére elfáradtak a kísérők, elaludtak. A szekér azonban magától elindult Várad irányába, emberi és állati segítség nélkül. Így került az én Szent Lászlóm egy szekérre.

Miért aktuális a magyarországi szentek témaköre?

A szentség kérdése mindig és egyben sohasem igazán aktuális téma. Ma olyan világban élünk, ahol rengeteg antenna figyeli az eget, miközben az égi, mennyei üzenetből nagyon keveset tudunk meghallani, befogadni. A kiállításon azt láttam, hogy azok, akik ezeket az alkotásokat létrehozták jól érezték, hogy mi lehet ez a kapcsolat a föld és az ég között. Számomra a szentek ennek a kapcsolatnak a minőségét jelenítik meg. Szent László azért különösen érdekes, mert harcos királyként kellett ezt a magasabb minőséget felmutatnia. Nem elvonultan, nem remeteként, hanem az élet sűrűjében. Ez egybecseng a mi református felfogásunkkal, hogy az élet szentségét itt és most kell megvalósítani – orando et laborando – imádkozva és dolgozva. Itt kell megmutatni Isten dicsőségét, és azt a többletet, amit ez adni tud.

Összesen kétszázhuszonketten adtak be pályamunkát, tehát sokan sokféleképpen közelítették meg ezt a témát. Milyen érdekes, kiemelkedő alkotásokat látott?

Voltak olyan művészek, akik konkrétan az ikonográfia, valamint az egyház megszokott ábrázolásmódja mentén fogalmazták meg munkáikat, tehát megjelentek klasszikus darabok – közülük Somogyi Győző gyönyörű festményét tudnám felidézni. Emellett voltak olyan alkotók, akik egészen más síkon, más töltettel, más anyagokkal, más módon, kicsit elszakadva ettől az egyházi hagyománytól tudtak felmutatni valami nagyon különlegeset. A díjazottak között volt néhány textilmunka, amelyek nagyon elnyerték a tetszésemet. Finoman, lélekkel átszőtt munkákat láttam. A pályamunkák tehát sokfélék voltak, egy dolog volt közös mindegyikben: nem azt az ürességet akarták kifejezni, amely a mai korszellem szentségekhez való viszonyára jellemző.

Ön mióta foglalkozik művészetekkel?

Gyermekkorom óta mindig kísér az alkotói vágy, lényegében amióta ceruzát tudtam fogni a kezemben. Voltak nagyobb szünetek, például a teológián. Igazán 4-5 éve érzem azt, hogy amit készítek, ahhoz nem nyúlnék már hozzá, nem változtatnék rajtuk utólag, vagyis számomra kiállták az idő próbáját. Korábbi munkáimra ezt nem merném mondani.

Hogyan fogadta, hogy a Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti Tagozatának szakmai különdíját nyerte el?

Ez egy külön elismerés az elismerésben. A Magyar Művészeti Akadémia díjazottjának lenni azt jeleni, hogy nem csak egy gondolatot sikerült megfogalmazni, hanem az, amit megfogalmaztam művészi szinten is értékes, és ez igazán nagy öröm. Sokszor az ember érzi, hogy mit szeretne elmondani egy-egy munkán keresztül, azonban ha a befogadó nem érzi, nem érti, akkor valószínű nem a megfelelő művészi színvonalon készült el az alkotás, vagy egyszerűen nagy a távolság a művész és a néző gondolatai között. Örülök, hogy a biennáléra elkészített pályaművem esetében nem állt fent ez a probléma, és megértették a nézők, valamint a zsűri tagjai a mű gondolatiságát.

Milyen ünnepélyes kerete volt a díjátadónak?

Nagyon szép megnyitó volt a Katona József Múzeumban – vagyis a Cifrapalotában, ahogy mindenki ismeri Kecskeméten. Belépve meglepett a kiállított anyag minősége, sokat gyönyörködtem bennük. A megnyitón – egy helyi kórus – az Aurin leánykar énekelt. Ezután, a megnyitó köszöntő szavai után a díjátadás következett. A köszöntőből kiemelném, hogy a 2002-ben ifj. Gyergyádesz László, kecskeméti művészettörténész által indított biennálé egy egyedülálló kezdeményezés, amelynek a célja az, hogy megmutassa, van egyházi szakrális művészet. Ez a szándék nagyon tiszteletreméltó, és minden megnyitón előtérbe kerül ez a gondolat.

Mik a további tervei, készül esetleg a következő biennáléra?

A következő biennálén inspiráló alapgondolata Bosch festészete lesz. Nem szeretnék minden áron beadni valamit, csak azért, hogy jelen legyek. Szóval azt még nem tudnám pontosan megmondani, hogy fogok-e készülni valamivel. Az őszi tárlat már közelebbi cél. Ide szoktam beadni munkákat, és az utóbbi években be is válogatják ezeket. Pályázatok nélkül is készítem az alkotásaimat, a magam tempójában, ahogyan eddig. Ez a biennálé egy megtisztelő, kiemelkedő állomás volt, de a munka folytatódik.

Fotók: Barcza János