Rendszerüzenet
2011. október 29.

Önvizsgálat a szív reformációjáért

„…ha tehát mást tanítasz, magadat nem tanítod? Aki hirdeted, hogy ne lopj, lopsz? Aki azt mondod, hogy ne paráználkodj, paráználkodsz? Aki utálod a bálványokat, templomrabló vagy? Aki a törvénnyel dicsekszel, a törvény megszegésével gyalázod az Istent? Bizony»miattatok káromolják az Isten nevét a pogányok között«, úgy amint meg van írva.” (Róm 2,21-24)

Pál szavaiból kitűnik, hogy Isten számára sokszor nem vagyunk jó reklám és hasznos ajánlás. A tisztelet felkeltése helyett nemegyszer hozunk rá gyalázatot. Keserű a megállapítás és keserves meghallani: „Bizony miattatok káromolják az Isten nevét a pogányok között.” Ebben a legsúlyosabb szó amiattunk, amely azt jelzi, hogy újra és újra okot adunk erre. Az okok listáján ugyanazok a vádpontok szerepelnek, mint az ószövetségi nép esetében: lelki gőg, hamis öntudat, felfuvalkodottság.

Isten népe mindig szívesen lépett fel a mindeneket tanító közösség igényével. Egyrészt méltán, hiszen Istentől kapott küldetésének szerves része az Istenről való szólás, Isten dicsőségének hirdetése, hiszen Isten népek világosságául rendelte őket és Urunk missziói parancsa is minden néphez küld bennünket. Másrészt a küldetésvégzés közben bekövetkezett hangnemváltáskétségessé, olykor kétessé tette ezt a méltóságot. Az Isten tanító szava helyett inkább szeretjük az ember kioktató, lekezelő hangját megszólaltatni, a Krisztus evangéliuma helyett a saját törvényeskedő kegyességünk magvait hinteni. Ebből a hangnem- és indulat-váltásból születnek a már Pál apostol által is emlegetett ellentmondások. Vannak ezeknek az ellentmondásoknak mai megfelelői is: te, aki tanácsokat osztogatsz ország dolgában, hogyhogy nem tudsz rendet tenni a magad háza táján? Te, aki megszólod az ifjakat, hogyhogy nem bírsz: a saját gyermekeddel? Te, aki számon kéred a közösségek válságát, miért húzod ki magad mindenből? Te, aki általában a könnyebb ellenállás irányába haladsz, miért vársz a másiktól áldozatokat?

A lekezelés ellenszere, önmagunk alázatban tartásának legbiztosabb eszköze, ha magunk is minden nap tanulunk, ha Isten oktatásának szükségességét érezzük és igényeljük.

A vakok vezetője az lehet, aki lát. Utat az mutathat, aki ismeri a járást. Ha ezekre a kritériumokra gondolunk, akkor csupán fejet hajtva azt kérhetjük, hogy bocsásson meg Isten nekünk, népének, hogy engedetlenségünk, méltatlanságunk miatt az Ő neve ellen ingereltünk sokakat.

Pál szavaiból azonban az is kitűnik, hogy lehet másként élni. A döntő, hogy az ember teljes énjével, akaratával és érzelmeivel együtt tegye magáévá Isten törvényét, akaratát, indulatát, s szívében hordozza az Isten szövetségének jelét, amely igazabb cselekedeteket szül és más életfolytatást eredményez. Ezt jelenti a „szív körülmetélése”, amit az egyik nagy igehirdető a szív reformációjának nevezett. Ha ez megtörténik, akkor teljesednek be Jézus ígéretei: Ti vagytok a föld sója, a világ világossága, s nem rejthető el a hegyen épített város. Csak a szív reformációja után nem lesz fennhéjázás, dicsekvés, Isten káromlására ingerlő anakronizmus a népek tanítása, hanem szép hivatás lesz az Isten titkainak sáfárává lenni. „Az részesül dicséretben – mégpedig nem emberektől, hanem Istentől –, aki nem betű szerint, hanem szívében a Lélek által van körülmetélve.”

Fekete Károly