Református köszöntés a jubiláló debreceni római katolikus közösségnek

Főtisztelendő Érsek és Püspök Urak!

Kedves Keresztyén Testvéreim!

Ebben az ünnepi órában a Tiszántúli Református Egyházkerület közössége nevében testvéri szeretettel és tisztelettel köszöntöm a jubiláló, emlékező és hálát adó debreceni római katolikus híveket, papjait és szolgálattevőit, iskoláit, vezető testületeit, és köztiszteletnek örvendő püspökét, Bosák Nándor püspök urat!

„Mondjuk ki az igazságnak engedelmeskedve, hogy a római egyház sem Luther fellépése előtt nem szűkölködött, sem ma nem szűkölködik Istennek tetsző vonások nélkül ... A hit mélységének és a szeretet gazdagságának ... világító példái voltak és vannak ma is benne” – így mutatott példát tanítványainak Révész Imre debreceni református püspök, jeles történész, akadémikus, amikor a reformáció történetével kapcsolatban írta le ezeket a sorokat. Ennek az idézetnek lehet a párhuzama az előbb székesfehérvári, majd nagyváradi katolikus püspök, Wurum József hozzáállása, aki a XIX. században szívesen látta vendégül palotájában a kálvinista papokat is, és egy nagyváradi pásztorlevelében meghagyta plébánosainak, hogy tartózkodjanak minden békétlenségtől, mert elég más dolguk is akad a lelkek gondozásában.

Ha voltak és vannak reformátusok és katolikusok, akik így gondolkodtak egymás keresztyén egyházáról, akkor a jubileumi év még inkább fel kell erősítse a katolikus-protestáns békesség és együttélés krisztusi szálait, amit szinte kötélméretűvé alakított II. János Pál pápa 1991. augusztus 18-i nagytemplomi látogatása és a gályarab emlékmű megkoszorúzása. Ez az egyháztörténeti jelentőségű esemény adja azt a magas, és Isten-közeli kilátót, nézőpontot és támpontot, amelyről képesek vagyunk együttlátni és helyén kezelni azt, hogy a XVII-XVIII. századi Európában voltak országok, ahol a protestánsok, és voltak olyan országok, ahol a katolikusok éltek elnyomott kisebbségként, az uralkodó vallás által (állampolgári) jogegyenlőségükben és hivatalviselésükben is erősen korlátozva.

Magyarországon, a katolikusok Debrecenbe települése után 80 esztendővel, 1795-ben született meg az a törvény (nem sokkal a türelmi rendelet után, 1), amely alaposan megnehezítette ugyan, de már nem sújtotta börtönbüntetéssel a református vagy evangélikus vallás felvételét. Viszont attól az időtől számítva, hogy a protestánsok is letelepedhettek és házat vásárolhattak a többi szabad királyi városban, úgy, ahogy a katolikusok Debrecenben, egyáltalán nem ismerünk felekezeti feszültséget ebben a városban. Ezt, az ellenkező előjelű nyugat-európai példák ismeretében (Ulster, Belfast!) mindenképpen némi elégedettséggel mondhatjuk.

A mai ünnepi alkalommal azt is kimondhatjuk az igazságnak engedelmeskedve, hogy Bosák Nándor püspök urat, a Debrecenben működő első római katolikus püspököt a mai debreceni református hívek – Révész Imre szavaival élve „a hit mélységének és a szeretet gazdagságának világító példájaként” ismerhették meg. Ezért is hálát adunk Istennek!

A Tiszántúli Református Egyházkerület közössége nevében a Péter Apostol 1. levele, 1. részének 16. versével köszöntelek benneteket: „Szentek legyetek, mert én szent vagyok!”

Egy sok szempontból szentségtelen világban élünk, amely vonzóbbnál-vonzóbb formában akarja minél többekkel elhitetni, hogy a XXI. század embere számára természetes az az életfelfogás, amely azt üzeni: „semmi sem szent”. Vannak emberek, akiknek a jellemzésére csak azt tudjuk mondani, hogy „számukra semmi sem szent”. Azok, akiknek semmi sem szent, nem ismernek semmilyen határt. Nem rettennek semmitől sem vissza. Nem válogatnak az eszközökben, a módszerekben. Életük a két lábon járó szentségtelenség. Nem szent a becsület, a tisztesség, a szavahihetőség. Nem szent a hír, az információ, az adat. Nem szent a házasság, a tulajdon, a haza. Nem szent az élet, a lélek és a meggyőződés sem.

A Szent Isten szándéka homlokegyenest más, mint a két lábon járó szentségteleneké. Isten azért közeledik a szentségtelen életű emberhez, s azért vet be sokféle eszközt, hogy az Ő közelében minél több ember élete változzon meg. A Szent Isten azzal lett páratlanul nevezetes, hogy úgy mutatkozott be, mint aki maga lett ebben a világban a két lábon járó életszentség Jézus Krisztusban, és aki maga lett a bennünk hatni akaró Szentséges a Lélek által. Mindezt azért tette, hogy megszentelődésünk mindennapos feladatát előkészítse és lehetővé tegye.

Az Istenre rácsodálkozni tudó ember egyre többet láthat meg és egyre többet fedezhet fel Istenből: mindenhatóságából, atyaságából, szentségéből. Az Istenismeret fegyelmez, mert a felismert isteni szentség megzabolázza a nyelvet, kontrollálja a tetteket, megszűri a gondolatokat.

Egy ilyen helyzetben értékelődik fel az Istentől küldetést kapott keresztyén ember és keresztyén egyház élete és szolgálata, mert ma, itt és most kell hirdetnünk: uralkodik az Úr, a helyén van a Szentháromság egy igaz Isten és Ő ma is rendezi a sorokat és az erőviszonyokat. Erre a hiteles szóra várnak sokan tőlünk, de ehhez a hiteles szóhoz le kell számolni gyönge keresztyénségünkkel. Gyenge a keresztyénségünk azért, mert sokféle álszentséggel él. Azaz nem teljes és nem maradandó bennünk a tisztaság utáni vágy és a tisztaságot megtartani akaró akarat. Sőt, még ez a keresztyén álszentség ösztönzi és tüzeli is a szentségtelenek táborát. Csak akkor válhat a keresztyénség erőssé, ha a Szent Isten tisztító jelenlétében lefoszlik róla minden álszentség, s bejárja a megszentelődés állomásait. Változás, megújulás, újjászületés nem történhet másként, csak így!

Az ünnepi év még hátralévő részében is és azután is növessze és érlelje tovább bennünk Isten újjászületést adó szavát az Ő Szentlelke! Így kívánok áldást és békességet Debrecen jubiláló római katolikus közösségének!

Debrecen, 2015. július 26.

Dr. Fekete Károly, püspök

Fotók: Derencsényi István, Hajdú-Bihari Napló