Gyűjteményi kötetek

Az öt kötet bemutatóján a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke köszöntötte a jelenlévőket. Fekete Károly beszédében kiemelte, hogy ezeknek a könyveknek a megjelenése mutatja azt, hogy a Kollégium Tudományos Gyűjteménye több mint könyvek sokasága és őrzése, mert egy olyan tudományos műhely, amelyik folyamatosan alkot, és ha támogatást kapnak, akkor az asztalfióknak írt anyagokból, ilyen művek, ilyen rövid idő alatt kerülhetnek elő, mint ez az öt kötet.

Borsos József építész nevéhez fűződik a debreceni köztemető ravatalozójának és a Kossuth utcai rendőrségnek az épülete, de a Debreceni Egyetem melletti református templomé is. Komolay Szabolcs alpolgármester a Borsos József munkásságát és életét összefogó könyv kapcsán kiemelte, hogy Debrecen egykori építésze azért is volt különleges, mert a saját jelenében úgy tudott alkotni, hogy közben a múltat is górcső alá vette, de közben a jövőre is gondolt. Komolay Szabolcs szerint méltó örökséget hagyott ránk Borsos József, amelyet tovább kell vinni a következő évtizedekben.

Rácz Zoltán építész a könyv szerzője kiemelte, hogy a hasonló könyvekhez képest, azért más a Borsos Józsefről szóló, mert több olyan dokumentumokat is tartalmaz, amelyek Borsos Józsefet, mint családapát, mint magánembert mutatják be.

Az eseményhez kapcsolódó, Borsos József életművét bemutató tabló-kiállítás április 30-ig látható, naponta 15 és 21 óra között az Apolló Moziban, a nyitva tartás idejében.

A bemutatón Varga Pál irodalomtörténész szólt a kötetekről, beszédét itt olvashatják:

Tisztelt vendégeink, hölgyeim és uraim,

Kölcsey Ferenc írja a vallásról szóló töredékei közt: „a többféle istentisztelet milliomokat kapott ki a patriotizmusnak határaiból”, mert, úgymond, „ugyanazon földnek kétféle oltáránál áldozó lakosa gyűlölte egymást, s túl hegyen, folyón és tengeren az idegen föld rokon hitű lakójához érzett rokon vonzódást; s a hazafinak lángérzeményeit vagy a fanatikusok vad dühe, vagy a kozmopolitának hidegsége fojtotta el”.

Kölcsey, a 19. század elejének magyar gondolkodója okkal láthatta úgy, hogy a felekezeti megosztottság csak kárára volt az egységes magyar nemzet, a közös nemzeti kultúra kibontakozásának. De hogyan is ítélhetjük meg Kölcsey szavait mai perspektívából? A nagyobb távlatért folyamodjunk Kölcsey kedvelt kultúr-filozófusához, Johann Gottfied Herderhez. Az ő szép metaforája szerint az egyetemes humanitás olyan mozaikkép, amelyet csak Isten lát egészében; az egyes népeknek, nemzeteknek nincs rálátásuk az egészre, de rájuk van bízva a mozaik egy-egy darabkája; minden nemzeti kultúra az egyetemes emberség egy-egy ilyen mozaikköve. Hogyan is illeszkednek össze ezek a darabkák? Ha a reformáció korára s a rá következő két-három századra gondolunk, bizonyosan igaz, hogy a formálódó nemzeti kultúrák illeszkedését felekezeti viszonyok határozták meg. De hát akkor vajon tényleg olyan rossz helyzetben van-e nemzetünk a maga többféle felekezethez tartozó kultúrájával? Meglehet, a felekezeti elkülönülés megnehezítette a magyar nemzeti kultúra egységesülését, az is meglehet, hogy Európa kultúrföldrajzi térképén nem foglalunk el éppen központi helyet – ama nagy képzeletbeli freskón azonban előkelő hely illeti meg kultúránk mozaikdarabját: egyik oldalával a katolikus, másikkal a protestáns Európa országainak kultúrájához illeszkedik – hogy más, rövidebb éleiről ne is beszéljünk. És ha egyszer Herder azt állította, hogy a maga kultúrájának ápolásáért minden nemzet maga felelős – az egyetemes humanitás és így Isten színe előtt is –, már hogyne volnánk felelősek azért, hogy ama bizonyos szeglete a mi mozaikdarabkánknak, amely a protestáns európai kultúrákkal érintkezik, minél mívesebbre legyen csiszolva? Ebből a távlatból nézve könnyű belátni, hogy a protestáns Debrecennek, a Református Kollégiumnak századokon át komoly szerepe és felelőssége volt abban, hogy megőrizze és gazdagítsa a magyar református kultúrát. A református országokkal fennálló kapcsolatrendszer persze első renden magát a magyar kultúrát gazdagította: a humanizmus és a barokk alapvetően elitisztikus kultúrájával szemben a tudást a mindennapi életbe becsatornázó polgárias műveltséget honosított meg, s ennek a magyar viszonyok közepette a cívisek városa – minden hibája és kezdetlegessége ellenére – a legalkalmasabb terepe volt.

A huszadik század második felének zavaros körülményei úgy hozták, hogy a Debreceni Kollégiumra immár nem csupán a református kultúra gyarapításának feladata és felelőssége hárult, hanem saját korábbi, ez irányú munkássága eredményeinek őrzésére és védelmezésére is rákényszerült (nem mintha e feladat teljesen új lett volna: a Habsburg-hatalom századokon át jó leckéket adott). Ennek az öntudatos védekezésnek köszönhető, hogy a könyvtár és valamennyi gyűjteménye ép és működőképes maradt, s most, amikor már nem szorul önvédelemre, ama korábbi évtizedek lendületétől hajtva arra vállalkozhat, hogy számot adjon mindarról, amivel Debrecen, a Kollégium, a Tiszántúl a református magyar kultúrához hozzájárult. Nem ok nélkül szóltam lendületről, hiszen az új sorozat igencsak lendületesen indult útjára; gyors egymásutánban négy kötete jelent meg, s továbbiak is a látóhatáron vannak.

Nos, eme négy kötet látványosan mutatja, hogyan kapcsolódott össze a kultúraközvetítés és a kultúrateremtés Magyarország református végein. Hegyi Ádám, A Kárpát-medencéből a Rajna partjára című kötet szerzője a református peregrináció eddig kevéssé kutatott területére összpontosította figyelmét; kutatásait az a meglepő, de eddig kevés figyelemre méltatott körülmény motiválta, hogy a 18. század derekán a bázeli egyetem hallgatóinak egyharmada a Magyar Királyságból, illetve Erdélyből érkezett. A könyv nyomán nemcsak az körvonalazódik, hogy a magyarországi és erélyi hallgatók elsősorban a teológia és az orvostudomány területén jeleskedtek, de az is, hogy a bázeli kapcsolatok a szűk szakmai körökön túlra is kiterjedtek; jelentett ez intenzív könyvtárlátogatást, részvételt önszerveződő társaságokban, gyakran a tanulmányok befejeztével is fennmaradó emberi kapcsolatokat professzorokkal, helyi diáktársakkal és polgárokkal, lelkészekkel, amelyekről olykor ajándékba kapott könyvek tanúskodnak. Olyan szélesebb művelődési kötelékek is felsejlenek, amelyeket részben könyvek beszerzése, részben a magyar szerzők műveinek bázeli kiadása mutatnak (utóbbinak talán legjelentősebb példája a Károli-Biblia bázeli kiadása). Még felbecsülni is nehéz – bár a kötet komoly eredményeket mutat fel e téren –, mekkora hatása volt a bázeli egyetemnek a magyarországi könyvkultúrára; a század svájci kultúrája hatott az egyházi zenében, a teológiában, a természettudományos műveltségben, de még az irodalomban is.

A Debreceni Kollégium 18. századi kultúraközvetítő szerepét egy példaszerű mikrotörténeti elemzésben világítja meg Gáborjáni Szabó Botond impozáns monográfiája (Kazay Sámuel és a Debreceni Kollégium). A könyvgyűjtő gyógyszerész, aki már antikváriusi érdeklődéssel érkezett Debrecenbe, a Kollégiumnak köszönhette, hogy látóköre kitágult – de gyűjteményének sok darabját ugyancsak a Kollégium könyvárusító helyként is működő könyvtárában szerezte be. Kazay ínyenc gyűjtő volt, a precíz katalógus s a sok látványos reprodukció lenyűgöző képet ad kollekciójáról, gyűjtési módszereiről, forrásairól és rendszerező tevékenységéről; azonban az elemzés arról is meggyőz bennünket, hogy Kazay gyűjteménye csupán a jéghegy csúcsa. Nemcsak a kollégium professzorai, orvosok, lelkészek jeleskedtek a könyvgyűjtésben – akik szinte kölcsönkönyvtári hálózatot működtetek egymás között –, de a város polgárai is átlagon felüli mértékben kivették részüket az olvasáskultúrából. A könyvgyűjtő portréjának hátterében kirajzolódik az a sajátos műveltségű Kelet-Európai városi polgárvilág is, amelynek képét azóta vastagon takarja az előítéletek és a feledés homálya.

Ha e két kötet eddig nem vagy kevéssé ismert művelődéstörténeti távlatokat nyitott a 18. századi Debrecen vonatkozásában, a harmadik kötet, amely valójában egy látványosan kivitelezett album –, e korszak legismertebb debreceni alakjának, Csokonai Vitéz Mihálynak állít emléket. De valójában ezúttal sem egyszerűen maga a költő áll a középpontban; a katalógus, amely reprezentatív módon mutatja be a Kollégium jól ismert Csokonai-dokumentumait, Gáborjáni Szabó Botond „tárlatvezetésének” köszönhetően nem a kultusz fenntartását és megerősítését szolgálja elsősorban, hanem a fentebb bemutatott kötetek művelődéstörténeti kontextusába illeszti Csokonai Kollégiumbéli emlékezetét – érzékeltetve azt az emberi-szellemi környezetet, amely Csokonait körülvette Debrecenben.

Időrendi okokból rövid bemutatóm végére hagytam azt a kötetet, amely a magyar református kultúra és a Debreceni Kollégium történetének évszázadain ível át; holott ezen az okon akár az élre is illeszthettem volna. Csakhogy e sokszínű könyv kulcsát aktualitása adja; a Kollégium immár legendás könytáros-tudósát, Fekete Csabát köszönti 75. születésnapja, könyvtárosi működésének 50. évfordulója alkalmából. Amikor a kötet szerkesztői történettudományi, egyháztörténeti, iskola-. nevelés-, nyomdászat- könyv-, könyvtár- és olvasástörténeti, bibliafilológiai és egyházzenei tárgyú tanulmányokat válogattak be a kötetbe, amelyek témájukat tekintve a 16. századtól napjainkig terjednek, egyebet sem tettek, mint követték Fekete Csaba közleményeinek bibliográfiáját; most látjuk csak, milyen óriási területet járt be e példátlanul művelt és szerény tudós félszázados pályája során. Sajátos módon e kötet is az ő műve: neki köszönhetjük azt a számos, jobbnál jobb tanulmányt, amellyel a kötet szerzői megtisztelték.

Lám, a magyar kultúra mozaikdarabjának ama szeglete, ahol a tiszántúli református magyar kultúra képe látható, egyre mívesebbre van csiszolva; ha egyszer majd belekerül ama nagy összképbe, alighanem a mindenható tekintete is megakad majd rajta.