Energia, klímaváltozás és az egyházak szerepe

Nem csak arról van szó, hogy a megújuló energiaforrások használatával mennyit tudunk megtakarítani költségeinkből, vagy hogyan tudjuk minél gazdaságosabban újrahasznosítani a hulladékot. A kérdés az, hogy tényleg szükségünk van-e annyi energiára, amennyit felhasználunk, és indokolt-e ennyi hulladékot magunk után hagynunk. Sajnos sem a csökkenő energiaköltségeknél, sem a paksi atomerőmű bővítésénél nem kerül előtérbe az alapvető kérdés, hogy igazából miért van szükségünk ennyi energiára, és miért növeljük ennyire a karbonlábnyomunkat. Bármennyire furcsának tűnik is, a végső probléma nem a gyárak környezetkárosító kibocsátása vagy az erőművek telhetetlen energiafogyasztása, hanem az, hogy milyen életforma igényel ekkora erőforrást abból a világból, amelyet a Teremtő Atya ránk bízott (1Tim 6,20).

Mi mozgat bennünket, amikor igénybe vesszük a ránk bízott teremtést? Mennyire akarjuk kisajátítani azt a világot, amelybe Isten sáfárként állított bennünket? Az emberi mohóság a bibliai bűnesettől kezdve megállíthatatlan, és mindig tragikus vége van annak, ha a sorsunkat túlzott magabiztossággal a saját kezünkbe akarjuk venni. Úgy gondolkodunk, hogy a magunkéi vagyunk, és minden teljesen a miénk. Ezzel ellentétben a Heidelbergi Káté eleje arra tanít, hogy nem a magamé vagyok, hanem az Úr Jézus Krisztusé, és egy hajszál se eshetik le a fejemről az Atya tudta nélkül. Ez olyan egzisztenciális elengedés és ráhagyatkozás, amely nem birtokol, nem irányít és nem használ ki. A teremtésvédelem ennek az elengedésnek a mindennapi megélése.

Szimbolikusan a pásztori hozzáállás az, amikor az ember ráhagyatkozik a Teremtőre, nem telepedik le, nem alapít (dinasztikus) királyságot. Arra megy, amerre az Úr asztalt terít neki (Zsolt 23). Nyilvánvalóan ennek a nomád magatartásnak is meglehet a maga veszélye, úgymint a céltalanság és a nemtörődömség. Ezzel ellentétben a földműves az, aki kezébe veszi a maga sorsát, esőért imádkozik, de ha nincs, akkor öntöz. Termőföldet keres, de ha nincs, a terméketlent is termővé változtatja. Ez a jövőt megragadó vágy vezethet a kapzsisághoz. Állandó kísértésünk a föld kizsákmányolása, a mohóság, a felelőtlenség és az elkényelmesedés. Ádámtól kezdve meg kell küzdenünk azért, hogy a tövist és bogáncskórót termő föld élelmet teremjen (1Móz 3,18). A termelés sokszor önzést és gyűlöletet (Kain, 1Móz 4, 1), mohóságot, gőgöt (Uzzijjá, 2Krón 26,10kk) és megrészegedést (Noé, 1Móz 9,20kk) von maga után. Ez az ökológiai válságunk gyökere.

Az ókori Egyiptom társadalma a Nílushoz kapcsolódó öntözéses földművelésre épült. A gabonatárolók megépítésével (1Móz 41) különösen erőteljes a jövő biztosításának vágya. Ebből a biztonságos életritmusból menekül ki Izrael a tíz csapás által (2Móz 7–12, 1), hogy megkezdje a pusztai vándorlást Istennel. Az első három csapás az élővízhez, a második három a járványokhoz, a következő három pedig az éghez köthető. Olyan ez, mint egy ma is időszerű biológiai és ökológiai katasztrófasorozat, amelyet bizonyos fokig Izraelnek is át kellett élnie, hogy ne vágyakozzanak vissza a megszokott élethez. Az utolsó csapás a legszörnyűbb: minden elsőszülött egyiptomi fiú meghal. Pont ők, akik a legkivételesebb helyzetben voltak, és valószínűleg akkor is kaptak az eltárolt, de már végzetesen megpenészedett élelmiszerből, amikor mindenki éhezett. A tizedik csapás éppen arra figyelmeztet ma is, hogy azok vannak leginkább kitéve a mesterséges civilizáció elemi fenyegetéseinek, akik a legkivételezettebb helyzetében érzik magukat.

Az egyiptomi szabadulás élménye az újszövetségi megváltás előképe. Izráel egy vándorló, új életstílussal szakít a korábbi, röghöz kötött, szolgai egyiptomi léttel. Vajon a krisztusi megváltás együtt jár-e olyan konkrét magatartással, amelyben megszabadulunk az energiazabálástól, az üvegházhatás növelésétől és a mohóságtól? 

Kodácsy Tamás

Forrás: www.reformatus.hu

Bővebb információ: teremtesunnepe.hu