A történelem emlékezete, mint a megbékélés alapja
2014. szeptember 4. és 7. között került sor Berekfürdőn magyar és német református teológiai tanárok, tudományos munkatársak, illetve kutatók 4. konzultációjára, amely folytatása annak a közös gondolkodásnak, amely 2003-ban indult útjára Emdenben, s a 2007-es debreceni, majd 2012-es szintén emdeni találkozás után most Berekfürdőn adott alkalmat az eszmecserére. A konferencia témája ebben az esztendőben az emlékezés és megbékélés teológiai és társadalmi tematikáját ölelte fel: A történelemre való emlékezés mint a megbékélés feladata [Geschichte erinnern als Aufgabe der Versöhnung].
A 20. század olyan történelme számos okot, indokot és alkalmat ad az emlékezésre. Legyen az az első világháború, a Trianoni békeszerződés és annak következményei Magyarországra nézve; vagy a második világháború, a nácizmus és a holocaust; illetve a kommunizmus és 1956; de akár az 1989 utáni rendszerváltozások is lassan-lassan az emlékezés kategóriájába tartoznak. A felsorolásból egyértelműen kitűnik, hogy az emlékezés társadalmi és teológiai síkon egyaránt összekapcsolódik a múlt sebeinek, sérelmeinek, veszteségeinek feldolgozásával, számbavételével. Ebben áll(hat) a teológia nagy felelőssége, hogy olyan segítséget nyújtson, amely az emlékezést nem a sebek feltépésére használja, hanem az egyéni és közösségi vétkek és mulasztások tudatosítására a bűn-bűnbánat-megbékélés összefüggésében, valamint a gyógyító emlékezés lehetőségének keresésében.
Az előadások során betekintést kaphattak a résztvevők a különböző társadalmi és történelmi kontextusban gyökerező emlékezés-típusokba, személyes élethelyzetben megfogalmazott emlékezésekbe éppen úgy, mint annak kollektív síkon való elmélyítésébe, német, osztrák és magyar példák által egyaránt; ugyanakkor az elvi alapvetés mellett megszólaltak az áldozatokra és a veszteségre való emlékezés vizuális megjelenési formái. Ez utóbbi fejezi ki legjobban a társadalom számára, hogy a múlt eseményei nem maradnak a történetírás szintjén, hanem a mindennapok részeivé lehetnek egy-egy vizuális ábrázolás, emlékmű vagy műalkotás által. Egyházi szempontból viszont nem hallgatható el az egyház kollektív felelősségének kérdése sem a társadalmi-történelmi folyamatok összefüggésében: a téves teológiai felismerések és a nem-teológiai, hanem más érdek mentén meghozott egyházkormányzati döntések, valamint a hallgatás, passzivitás, bizalmatlanság gyakran vezettek olyan következményekhez, amelyek hosszú távon aláásták az egyház tekintélyét.
Az emlékezés önmagában nem minden esetben lehet gyógyító és regeneráló a társadalom vagy az egyén számára, ha csak nem áll mellette a megbékélés iránti szándék, mind individuális, mind pedig kollektív formában. Azonban – s ez hangsúlyosan megszólalt a konferencia során – a megbékélés értelmezése nem minden esetben egyértelmű: teológiai, filozófiai, politikai síkon egyaránt értelmezhető, éppen úgy, mint Isten és ember, vagy ember és ember, ember és történelem közötti kapcsolatrendszerben. A fogalom többértelműsége a megbékélés gyakorlásának, elfogadásának sokszínűségére is utal, de egyben arra is, hogy hangsúlyozni kell, a többszintű értelmezés és a megbékéléssel kapcsolatban megfogalmazott számos kérdésből kifolyólag, a témával való foglalkozás szükségességét és fontosságát.
Ugyanakkor maga a megbékélés társadalmi, politikai értelmezése és gyakorlata sem állhat kizárólag önmagában, mint abszolút morális norma. A történelemre való emlékezés és emlékeztetés azért szükségszerű feladat a megbékélés mellett, hogy az ne jelentsen egyet a felejtéssel. Azaz, a múlt eltörlése helyett annak megbékélést szorgalmazó feldolgozása lehet segítségül a társadalom számára.
A konferencián elhangzott biblikus előadások arra „emlékeztettek”, hogy a keresztyénség és a keresztyén egyház számára alapvető metódust jelent az emlékezés, akár az önazonosság, akár az Isten előtti egzisztencia szempontjából. Mind az Ó-, mind pedig az Újszövetség számos ponton ad mintát arra nézve, hogy mit jelent emlékezni a keresztyén közösségnek: legyen az a választott nép Exodusa, vagy Jézus Krisztus szenvedéstörténete és kereszthalála, különös hangsúllyal az úrvacsora „emlékezésre” hívó jézusi szava.
A rendszeres teológiai és bibliai megközelítéseken túl hangot kaptak a személyes reflexiók az emlékezés és megbékélés a tapasztalati síkjáról, de megszólalt a bűn és bűnbocsánat – a téma szempontjából rendkívül fontos – pasztorál pszichológiai alkalmazhatósága is.
A konferencia relevanciáját nem lehet elvitatni, hiszen az emlékezés éppen úgy meghatározza az egyén mindennapjait, mint a társadalom életét – legyen az emlékezés egy felszabadító erejű eseményre, vagy nemzeti traumára; de fontos, hogy az emlékezés ne álljon meg a veszteségek megfogalmazásánál, hanem elinduljon társadalom és az egyén a megbékélés keresésének útján.
A konferencia résztvevői és előadói: Balogh László Levente, Bölcskei Gusztáv, Fazakas Sándor, Peres Imre, Ferencz Árpád, Kovács Krisztián, Kustár Zoltán (Debrecen, 1); Karasszon István, Németh Dávid (Budapest, 1); Csoma Judit (Berekfürdő, 1); Matthias Freundenberg (Saarbrücken, 1); Juhász Tamás (Kolozsvár, 1); Michael Beintker (Münster, 1); Andreas Lindemann (Bielefeld, 1); Thomas Naumann, Georg Plasger (Siegen, 1); Michael Welker (Heidelberg, 1); Ulrich H.J. Körtner (Bécs). A konzultáció a Tiszántúli Református Egyházkerület támogatásával került megrendezésre.
(Kovács Krisztián)