Legalább napi három ölelés kell

Éppen sorverseny zajlik a gyerekek között a tábor ötödik napján, különféle játékos feladatokat kell megoldaniuk a gyerekeknek: van például vízhordás kanállal, célbadobás vagy éppen mondóka alapján kell kitalálni állatok, növények nevét. Csatlakozván az egyik csapathoz, érdekes látni, ahogy a nagyobbik lány tereli a többieket („Párosával álljatok!”, 1), az egyik pici fiút a hátán viszi egy valamivel nagyobbacska lány, mert fáradt, a kis Paulina pedig néhány mosoly után már odajön hozzám és átölel. De egész csapatnyi gyerek öleli a táborvezetőt, Sanyi bácsit is, s ölelgetik egymást is bőszen.

„Szeretethiányuk van, és ők így fejezik ki a szeretetüket” – magyarázza Szilágyi Sándor. Az itteni 7-15 éves gyermekek mindegyike halmozottan hátrányos helyzetű, így különleges bánásmódot is igényelnek: fontos számukra a biztonságérzet, hogy tudják, szeretik őket, jó helyen vannak, s az itteniek azt akarják, hogy legyen belőlük valaki. Ezt pedig nagyon meghálálják.

A táborban van minden, ami egy táborban általában lenni szokott: kézműves foglalkozás, arcfestés, foci, kosár- és röplabda, pingpong, gyalogtúra, tánccsoport, Ki mit tud és medence is – utóbbi láthatóan kitüntetett figyelmet kapott a gyerekek részéről. Van azonban itt más is: a csoportfoglalkozások keretében pszichológus, gyógypedagógus és lelkész is foglalkozik a gyerekekkel, emellett napi kétszer áhítatot is tartanak. „Nagyon sokat segít nekik az az egy hét, amit itt, a szakemberekkel tölthetnek. Emellett pedig teljesen feltöltődnek, mikor hazamennek, rengeteget szoktak mesélni” – mondja a táborvezető.

Igénylik, hogy figyeljenek rájuk

A gyerekekre önkéntes nevelőszülők és nevelőszülői tanácsadók vigyáznak, emellett tizenegy középiskolai diák is itt gyűjtögeti az önkéntes óraszámokat. Szükség is van a sok segítségre, mert a gyerekeknek folyamatosan rengeteg kérdésük és csokornyi mesélnivalójuk akad. Láthatóan nagyon igénylik, hogy figyeljenek rájuk, így aztán míg az egyik nevelőszülői tanácsadóval, Csipák Péterné Irénke nénivel beszélgetek a medence mellett, rengeteg feladatunk akad. Többek között fel kell fújni az úszógumit, megnézni, hogyan ugranak a vízbe, tapsolni, puszit küldeni, meghallgatni a problémákat, sikereiket: „Beleugrottam így, és nem fulladtam meg!” – mutatja az egyik kisfiú csillogó szemekkel, és mi mást mondhatnánk, mint hogy ennek szívből örülünk.

A gyerekek elmondják, nagyon jól érzik magukat, de azért persze „kritikákat” is megfogalmaznak. Szerintük jobb lenne, ha legalább egy évig tartana a tábor, de van, aki azért jobban vágyik már haza, de leszögezi „jobb lett volna, ha két és fél hét lett volna”.

Jó nézni a vidám gyerekarcokat és Irénke néni végtelen nyugalmát is, ahogy a gyermekekre figyel. „Irénke néni, az a lány belökött a vízbe” – panaszkodik az egyik fiú, mire Irénke néni vidáman felel: „Úgyis be akartál menni, nem?” Mindenkihez van egy kedves mondata, gesztusa, és fél pillanatig nem merül bele annyira a beszélgetésbe, hogy ne figyeljen oda, amikor például valaki meg akarja mutatni neki, hogy ugrik a medencébe. Látszik rajta a sokéves tapasztalat, de amikor ez szóba kerül, megdöbbentő „titkokat” árul el: 32 éve nevelőszülő, Magyarország első befogadó családja az övé. Kérdésemre, hogy hány gyermeket nevelt, elneveti magát „Százötvenig írtam. Volt, aki csak 3 napot töltött nálunk, amíg el tudták helyezni, de voltak, akiket hosszabb ideig sem tudtak, így átkértük a nevemre, a párom nevére, és aztán egyre több gyerek ragadt nálunk” – meséli. Volt olyan időszak, amikor 15 gyermek volt az otthonukban, de most is négy várja majd haza a tábor után.

Különleges élmény megismerni őket

A gyerekek nagy része azóta felnőtt, van köztük nem egy negyven év körüli, de Irénke néni a mai napig tartja velük a kapcsolatot. „Rajtuk látom, milyen eredményes tud lenni a nevelőszülői munka, nagyon klassz ember lett belőlük” – magyarázza. Sok gyereke az ő példájára végezte el a főiskolát, mondván, hogy ha az 52 éves Irénke néni újra iskolapadba ül, s megcsinálja, ők is. Így nevelő munkája 12 szociális munkást eredményezett, akik idős- és hajléktalanellátásban, gyermekvédelemben dolgoznak, s ma már ők segítenek másoknak.

Nevelőszülői tanácsadóként, valamint a Fészek Gyermekvédő Egyesület elnökeként szinte valamennyi gyermek nevelőszülőjét ismeri, sőt oktatta is őket. „Különleges élmény itt lenni és megismerni őket. Ahogy viselkednek, beszélnek, nyilatkoznak a dolgokról, amilyen ruhákban jöttek az mind-mind visszajelzés a nevelőszülő munkájáról – meséli. – Van olyan csillogás, hogy el vagyok bűvölve tőle, ahogy hallom vissza a nevelőszülő tanítását vagy látom azokat a plusz dolgokat, amiket beletesznek a gyerek nevelésébe.”

Irénke néni elmondja azt is, hogy bár ezek a gyerekek sérültek, mindegyikben hatalmas kincs van. „Ezt szoktam mondani a nevelőszülőknek is, hogy a legfontosabb, hogy fogadják el ezeket a gyerekeket, és kezdjék el szeretni. Mert akkor neki is sokkal könnyebb dolga lesz, és mindent megad neki. Ha nem viszi bele az érzelmeket, nem fog működni a kapcsolat.”

A legfontosabb pedig, amit meg kell adni ezeknek a gyerekeknek (is, 1), a szeretet. „Azt mondják, hogy egy embernek naponta legalább három ölelésre van szüksége. Gondoljunk csak bele, mennyi elmaradása van ezeknek a gyerekeknek. Van mit bepótolni.”

Forrás és fotók: MRSZ