(19) „…a feltámadás példájává lett.” (Zsid 11,17–22)

Nemzedékek életét hatja át az isteni jövőbe tekintés (elhívás, áldás, vágyakozás, keresés, próbatételek). Fordítva is mondhatjuk: a jövő (ígéret, áldás, mennyei haza) vezeti a nemzedékeket. A hit köti össze a mi jövőbe tekintésünket és Isten ígéretét. És ez köti össze a nemzedékeket is. Hit nélkül nem lehetünk kedvesek az Úr előtt (6), ehelyett csak üres spekulációkba merülünk a holnap felől. Ebből pedig aggodalmaskodás ered, amely az ellenkező irányba vezet, mint a hit (Mt 6,33). Ábrahám hite az isteni hűségben, remény ellenére való reménykedése (Róm 4,18) adta neki az erőt, hogy az ígéret biztosítékát, Izsákot visszahelyezze az ígéretadó kezébe. Mert az ígéret mindig erősebb érv (gondolat), mint bármely körültekintő tervezés (kalkulus). Izsák (Jákób atyja és József nagyapja) nem az életben maradásával lett a feltámadás példájává vagy előképévé (Luther), hanem az Ábrahám hitére (engedelmességére és meggyőződésére) adott isteni válasszal. Ebben folytatódik az áldás továbbadása, nevezhetjük ezt a jövő tradíciójának. Lám, Mózes, a szabadító, évszázadok múltán teljesíti József végakaratát (2Móz 13), hogy őt is abban az „idegen” hazában temessék el, ahonnan Isten elküldte Egyiptomba testvérei megmaradása érdekében (1Móz 45,5). Hű az Úr!