(22) „…viseljétek el az intő szót...” (Zsid 13,18–25)

A levél végén kéréseket, terveket, rövid híreket, záróköszöntéseket és üdvözléseket olvasunk. Ezekből derül ki, mennyire bensőséges, testvéri a kapcsolat a levélíró és a levelet olvasó gyülekezet között. A nagy üzenet az önmagát kinyilatkoztató Isten igazságáról, Krisztus tökéletes főpapságáról, az örök szövetség kegyelméről (20), a végső nyugodalomnapról (4,9) és az isteni hazáról (11,14) ebben a testvéri szeretetben érkezik hozzánk is, mai olvasókhoz, az ígéret örököstársaihoz. Az intő szó tehát vigasztalás, még ha feddésként hangzik is, mert Isten szeretetéből fakad (12,5). Többnyire édes beszédre vágyunk (Zsolt 119,103), ezért szenvedünk a dorgálás miatt, de nem rázhatjuk le magunkról, mert az intelem csak akkor válik számunkra bátorító vigasztalássá, ha elhordozzuk, megszívleljük: az eltévedtnek utat mutat, a csüggedőt felemeli, a kétségeskedőt a kegyelem trónusához vezeti, a közönyöst felrázza, a lázadót engeszteli, a vétkest visszahívja a szent életbe. Ezért nem a terjedelme számít, hanem a mélysége. Nem is az apostol, a tanító, a prédikátor szava ez, hanem a Léleké! Isten Igéjének hirdetése: Istennek Igéje. Boldog, akit megszólít, boldog, aki hallja és hallgatja őt!