(4a) „És kijött egy másik ló, egy tűzvörös, és a rajta ülőnek megadatott, hogy elvegye a békességet a földről…” (Jel 6,1–8)

Ahogyan Isten szeretete sincs igazsága nélkül, úgy az üdvösség, a megmenekedés útja sem létezne, ha nem volna indokolt a menekülés. Nehéz, baljós sorok, ítélet tárul a szemünk elé a mennyei bepillantás után. Azért is olyan rosszul eső képek, amelyek itt előlovagolnak, mert végtelenül ismerősek: önkényuralom, belpolitikai forrongás, békétlenség. Hódítás, háború, éhínség és halál vágtat végig a világon. Nem kell sok fantázia ahhoz, hogy felismerjük bennük az emberi történelem újra és újra visszatérő borzalmait. A hódításból háború fakad, a harcok nyomában hiány és éhezés jár, végül pedig ott a halál. A látomás nem azt mondja, hogy Isten örülne a pusztításnak, hanem azt mutatja: még ezek a rettenetes erők sem kerülnek ki végleg a kezéből. Talán éppen ezért fontos, hogy János nem a lovasokat látja először. Ő már látta a trónt. Látta a könyvet, a Bárányt. Amikor a világ körülöttünk félelmetessé válik, mi is hajlamosak vagyunk a lovasokat nézni: a háborút, a bizonytalanságot, a nélkülözést, a halált. A jelenések azonban arra tanít, hogy nézzünk tovább a lovasoknál: a történelem végső ura nem a pusztítás, hanem a Bárány.