(3) „…zsoltárt zengek az Úrnak…” (Bír 5)

Nem csoda, hogy a hatalmas győzelem – az élőszavú költészet korában vagyunk – éneket csal Debóra prófétanő ajkára. A szöveget ringató dallamot már nem ismerhetjük, a szöveghagyományozó hit azonban jelzi az esemény fontosságát. Nemcsak a megnyert csatáról szól az ének, hanem a nagy ügy érdekében sikerült egyesíteni az eddig laza szétszórtságban élő törzseket is. Nem vett ugyan rész mindegyikük a harcban, de a hiányzók felsorolása mutatja, hogy jelen kellett volna lenniük – önkéntes alapon (14-18). A közös hitnek ez az ereje indítja Isten-dicséretre a zsoltározó prófétanőt, „Izráel anyját” (7). Isten fenséges hatalma most ugyanúgy megmutatkozott, mint egykor a pusztai vándorlás idején, amikor föld és ég, vizek és hegyek kitértek az Úr vonulása elől (4-5). Izráel nyomorúsága mérhetetlen volt: elhanyagolt utak, mezők és oltárok mindenütt (6-8). De a reménységében kihaló Izráelt az Úr új életre keltette (9-15), újra népévé fogadta (13). Jöhetnek ellenséges királyok, de mit sem érnek az Úrral szemben, aki még a természet erőinek is parancsol (19-27). A Siseráért, késlekedő fiáért aggódó anya Debórának, „Izráel anyjának” ellentéte (28-30). A két anya ma is kérdez minket: mit kíván Isten a hívő szülőtől gyermeke iránt, és gyermekként mivel tartozunk szüleinknek.