(22/b) „…mert remélem, hogy imádságotokért ajándékul kaptok engem.” (Filem 8–25)

Micsoda öntudat! Hogyan bátorkodik valaki ilyet mondani, sőt levélben megfogalmazni? Miféle önazonosság ez, amely mások számára ajándéknak látja önmagát? Pedig megfontolandó, józan és karakteres beszéd ez az apostol részéről. Ráadásul azután mondja ezt, hogy nagy kéréssel állt Filemon elé: fogadja vissza tőle elszökött rabszolgáját, mivel az Pállal együtt fogságba kerülve Krisztus követőjévé lett. Láthatom-e így önmagamat? Ajándék a létezésem, a szavaim, a cselekedeteim, a jelenlétem másoknak? A bizonytalanságnak nincs helye, hiszen az apostol máshol így nyilvánul meg: „Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok.” (1Kor15,10) A keresztyén ember tudhatja, vallhatja magáról, hogy nem senki és nem semmi, hiszen rajta van Krisztus váltságának ára. Az pedig nem lebecsülendő! Különösképpen akkor, ha az ő erejét érvényesülni hagyjuk magunkban, és nem hivatkozunk a természetünkre, nem mondjuk azt mások terhére, hogy én ilyen vagyok, így fogadjanak el. A keresztyén ember ajándék: nem tárgy, hanem ajándéklét. Józan önazonosság, így lehet törekedni arra, hogy minél inkább mások számára ilyenekké váljunk.