(16) „Vigyázzatok, hogy szívetek el ne csábítson benneteket…” (5Móz 11)

Mózes ismételten megerősíti a honfoglalás előtt álló nemzedékben, hogy mindazok a kötelezettségek, amelyeknek teljesítését kéri tőlük az Úr, az ő múltbeli, gondoskodó szeretetéből kapják értelmüket. Ő szabadította ki népét Egyiptomból (3–4), vezette őket a pusztában (5), óvta Mózest a lázadásoktól (6). Isten iránti engedelmességükön múlik tehát, hogy az Úr áldásaival árasztja-e el az új hazát, ad-e földjükre esőt (10–15). Ezért óvakodjanak attól, hogy elhagyják őt, és hűségre tanítsák fiaikat is (16–21). Bár Isten szeretetből kötött velük szövetséget, mégis nekik is van felelősségük abban, hogy hűségesen teljesíti-e akaratát (2Pt 1,10). Engedelmességük az áldás, engedetlenségük az átok forrása lesz (22–28). Az áldás a jó beszéd, amely jóra fordítja az egyén és közösség életét, az átok ennek ellentéte. Mindkettő olyan erőket mozgósít, amelyek meghaladják az ember képességeit. Isten ószövetségi népének a Garizím és az Ébál hegyéről kell áldást és átkot mondania (29). Jézus Urunk tiltja az átokmondást (Mt 5,44; Róm 12,14), és egyedül az áldásmondásra hatalmaz fel minket. Ilyen „jó beszéd”, azaz áldás a megbocsátás, a másik megértése, mert hisszük: a jó szó megszelídíti a rosszat.