(3) „Ezt a tűzáldozatot mutassátok be az Úrnak: naponta...” (4Móz 28)

Izráel a pusztai vándorlás végéhez ért, honfoglalás előtt áll. Az új kezdet alapja Isten és ember közösségének rendezése. Ennek módját az Úr határozza meg. Az ószövetségi áldozatok sokszínűen mutatnak rá arra, hogy Isten és ember közösségét az áldozás (áldozathozatal) hitelesíti. A sorban először a mindennapi égőáldozatra kellett vigyázni. Ez a teljes élet odaszentelését fejezte ki. Csak így volt értelmük az ünnepi áldozatoknak is. Minden reggel és minden alkonyatkor egy-egy hibátlan bárányt el kellett égetni az oltáron összegyúrt liszt és olaj ételáldozatával, egyidejűleg óborból készült italáldozatot kellett kiönteni a szentélyben az Úr jelenlétét képező szövetségláda előtt. Kálvin pecsétjének égő szívszimbóluma emlékeztessen: „Szívemet égő hálaáldozatul az Úrnak szentelem.” Az állatok esetében a vér játszotta a kiengesztelő szerepet, az áldozó életért életet kapott. „Mert a vér a benne levő lélek által szerez engesztelést.” (3Móz 17,11) Lehetetlen nem gondolni Jézus szavaira: „Az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon” (Jn 6,55.54).