(8) „...a kegyesség viszont mindenre hasznos, mert megvan benne a jelen és a jövendő élet ígérete.” (1Tim 4,6–11)

Pál megnyugtatja Timóteust: mindene megvan ahhoz, hogy szembenézzen a tévtanítók szépen felépített (de semmit sem érő) rendszerével, testet sanyargató, látványos vallásoskodásával. A kegyesség az övé. Sok szép magyar fordítása született ennek a szónak az elmúlt századokban, mind egy-egy árnyalatot mutat meg: kegyesség, istenfélelem, lelkiség, hitgyakorlat. Amiről Pál beszél, nem más, mint a Jézus által megmutatott „sziklára épített ház” építési terve. Az alap az Ige és a belekapaszkodó hit, a kegyesség pedig az, amit erre építünk, amint egyre jobban összeépül a Szentlélek által imádság és erkölcs, szolgálat és hitvallás, bizonyságtétel és áldozat, istentisztelet és a hivatásból fakadó gyümölcstermés, tanulás és példaadás. A kegyesség az, ami az Istennel való élő kapcsolatunkból megmutatkozik, megmarad, ami egyre épül és épít. Látjuk benne a jelen ígéretét: irányban vagyok, és van értelme annak, ahogyan hitben élem az életem, Krisztust követve. És a jövő ígéretét, amely nem valami nemsokára érkező lehetőség, amelyet megkapok, hanem a halálon is győztes üdvösség, az életünk célba érkezése, amikor Isten majd újraformálja ezt a világot. Ezért hasznos a kegyesség. Haszna van, megélhető „profitja”, egyre jobban belesimulok az ő országába – egyre jobban megjelenik rajtam is az ő uralma.