(1) „Gyermekeim, [...] ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál…” (1Jn 2,1–6)

Ki ne vétkezne? – mondjuk általánosítva, amivel el is vesszük a kérdés élét. A János korabeli gnosztikusok úgy gondolták, hogy lelki emelkedettségük szintjén már nem hat rájuk a bűn. A gyülekezetben némelyek belekényelmesedtek hitbeli kegyességükbe, miközben másokat megítéltek és elutasítottak. A bűn nem pusztán erkölcsi kategória – a nem rendeltetésszerű működést jelenti, mint amikor a nyílvessző eltéveszti a célt. A céltévesztett embernek megromlanak a kapcsolatai Istennel, önmagával, másokkal. Vajon nem vétettük/vétkeztük-e el a küldetésünket mi is? Pedig ez élet-halál kérdése, hiszen így nem lehetünk azzá, akivé lennünk kellene! Nem marad más mentségünk, csak ha valaki magára veszi és az Atya elé viszi „bűnügyünket”, hogy bocsánatot nyerjünk. János Jézusra mutat; ő az, aki a végsőkig elment értünk a szeretetben, ő ment meg és hív engedelmes életre. „…aki [...] megtartja az ő Igéjét, abban igazán teljessé lett az Isten szeretete.” (5) „Mit jelent tökéletessé válni a szeretetben? „Szeretni még az ellenséget is, abból a célból, hogy testvéreinkké váljanak” (Augustinus) A hithez tartozik, hogy higgy, a szeretethez, hogy cselekedj!