(3) „Nem volna jobb visszatérnünk Egyiptomba?” (4Móz 14)

A félelem olyan mértékben megfertőzte a népet, hogy az elégedetlenség és bizalmatlanság nemcsak vezetőikkel szemben nőtt naggyá, hanem Istennel szemben is haragot és lázadást szült. A jövő elől visszamenekülnének a rabszolgamúltba. Hitük krízisbe jutott újra, és éppen az ígéret földje határán. Megint. Mintha soha nem tapasztalták volna mindeddig Isten gondviselését! És Mózes ismét könyörög, hogy elhárítsa róluk az Úr haragját. Először Isten hatalmára és hírnevére apellál: mit szólnak majd az egyiptomiak? Aztán a türelmére, szeretetére és irgalmasságára (2Móz 34,6–7). Isten újra megbocsát, de ezt a szolgaságból kihozott népséget, ezt a hitetlen generációt nem tartja alkalmasnak a honfoglalásra, a szabad nemzetté válásra (Zsid 3,19). Fel kell nőnie egy új, harcképes nemzedéknek, akik megedződnek a sivatagban, majd ők vehetik birtokba a megígért földet. Az elkeseredett nép ezt a döntést hallva dühödt makacssággal másnap be akarja venni az előttük álló kánaáni területet. Csúfos vereséget szenvednek. Nincs más hátra, el kell fogadni: „…forduljatok meg…!” Vissza a pusztába még negyven évig.