(7–8) „…aki az igazságot cselekszi, igaz az, mint ahogyan ő is igaz. Aki a bűnt cselekszi, az az ördögtől van…” (1Jn 3,7–12)

Mi történik velünk, amikor a társadalomban, családban, baráti körben, gyülekezetben egyre risztóbban éljük meg az ellentéteket? Kategorikus ítéletek választanak el egymástól minket, tele vagyunk dilemmákkal, zuhanunk valami bizonytalan világba, és még a napi Ige is végletesen fogalmaz; szembeállítja azokat, akik az igazságot és akik a bűnt cselekszik. Vajon ketté lehet-e osztani az emberiséget igazakra és hamisakra, konkolyra és búzára? Nem azért fogalmaz-e ilyen végletesen az Ige, mert önvizsgálatra akar indítani bennünket? Be kell vallanunk, hogy Jézus mércéje alatt mindig újra „könnyűnek találtatunk”! „…nem azt teszem, amit akarok […], hanem […] amit nem akarok…” (Róm 7,19) János szerint az cselekszik igazságot, aki szereti a másikat, mert az igazi szeretet Istentől ered. Aki gyűlöli a másik embert, aki azért gonosz, mert a másik jó – mint Káin –, az a bűnt cselekszi. Mintha mi is egyszerre volnánk „búza és konkoly”, egyszerre igazak és hamisak, bűnösek és bűntelenek. Az ellentmondás feloldhatatlan. „…ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek” (Jn 8,36), „simul justus et peccator” – az ember egyszerre igaz és (megkegyelmezett) bűnös. Szabad a jóra.