Rendszerüzenet
FőoldalNapi ige

Napi ige

2020. január 23.

„Nem láttam templomot a városban..."


Jel 21,9–27

Igemagyarázat

„Nem láttam templomot a városban..." (22). A „teljesen új" az Istentől való, benne az Úr dicsősége ragyog. Itt már az emberi dicsőségnek nem lesz jelentősége: nem kell pozícióharcokat folytatnunk, hanem őszintén szerethetjük egymást (10–11). Ez az új élet örök alapokon nyugszik, magas fallal lehatárolt védelmet ad, de tizenkét kapu töri meg a falakat. Egyszerre zárt és nyitott, de mindenekelőtt az Isten városa. Ott minden az Úr mértékéhez igazodik (15).

RÉ 421 MRÉ 322

„…az asszír király elküldte kincstárnokát…” (Ézsaiás 36)

(2) „…az asszír király elküldte kincstárnokát…” (Ézsaiás 36)

– Minden tényleges támadást megelőz egy agyafúrt lélektani hadviselés. A tényleges támadás során aztán a korábban megfélemlített emberrel, néppel már azt művelünk, amit akarunk. Erről beszél a mai igeszakasz, ezt igazolja a történelem számos nyomorúságos eseménye.

Nézzük a lélektani hadviselés mozzanatait!

Szanhérib, asszír király körbevette Jeruzsálemet, és bezárta az ott lakókat, mint madarat a kalitkába (Kr. e. 701). Előtte legyőzte Júda megerősített városait, porrá zúzta Lákis városát. Majd onnan követet küldött Ezékiás királyhoz (1–3).

A követ megfenyegette a királyt, hogy ne bízzon Egyiptomban, mert az törékeny nádszál, és ha arra támaszkodik, a nád átböki a kezét, vagyis kudarcot fog vallani vele. A fenyegetés, Isten féltő szeretete szerint, egybeesik Ézsaiás korábbi szavaival (30,7; 31,3).

Az asszír követ megfélemlítette a körbezárt népet – saját nyelvükön, hangosan, hogy értsék – ha nem adják meg magukat, a saját ganéjukat eszik majd, és a saját vizeletüket fogják inni, vagyis nagy kínban lesz részük, mire meghalhatnak (4–12).

Ugyanakkor a követ megzsarolta őket: de ha megadja magát a város, egy darabig a saját földjeiken élhetnek; majd a sajátjuk helyett kapnak valahol kárpótlást, de mégis élhetnek (16–17).

Végül Szanhérib követe elbizonytalanította őket a hitükben, gyalázta az élő Istent, majd az Urat más bálványistenekhez hasonlítva kijelentette, hogy hiába bíznak Őbenne, nem fognak megmenekülni, mert más istenek sem segíthettek a saját népükön. Jobb, ha megadják magukat! (7; 18–21)

Ezékiás emberei megszaggatták a ruháikat, úgy mentek királyuk elé, az asszír követ szavait hallva (22). Mi is megszaggathatjuk a ruhánkat, és bűnbánatot tartva járulhatunk az Úr elé. A bűnbánatban az ember könyörögve kiált az Úrhoz: mert fél, megretten, mert tudja, hogy egyedül nem bírja el a terhét. Igen, ezek a lélektani hadviselési mozzanatok legyőzhetnek minket már az elején. Elég arra gondolni, amikor az ember beteg lesz, sok testi kín között. Mi mindent odaadna az ember a maga bőréért. A bűnbánat azonban mégis annak a jele, hogy nem az ellenségnek, hanem az Istennek adtuk meg magunkat, és Őhozzá menekültünk gyengeségünkben. Amíg van bűnbánat, addig még az Úr előtt vagyunk – gyarló, félelmekkel teli és hitetlen nyomorúságainkban is –, addig még van remény. Istenünk nem marad néma (21).