(10) „Én, az Úr vagyok a ti Istenetek!” (Bír 6,1–10)

A keleti szomszéd népek fosztogató portyázásai ismét pusztulásba sodorják Isten népét (1-3). Ennek oka, hogy a nép megint megfeledkezett az Úrral kötött szövetségéről, létének egyedüli alapjáról (1). Ezért az Istentől ajándékba kapott Kánaán a puszta túlélés nyomorúságos helyévé lesz. Isten népe szakadékokban, barlangokban, a nehezen elérhető hegyek között tengeti életét (2), a föld termése pedig a midjániaké (4k). Feltűnő, hogy az Úrhoz kiáltó izráeliek nem bírát, hanem Izráel igaz helyzetét feltáró, névtelen prófétát kapnak válaszul. A próféta „történelmi leckét” ad övéinek az egyiptomi szabadulástól a honfoglalásig (7-10). Izráel létének nincs más alapja, mint Isten egyedüli uralma és rendje. Gazdag ajándékot kaptak tőle, mégis megrendítette ezt az alapot a nép engedetlensége. Halálos ítéletként hangzik a zárómondat: „De ti nem hallgattatok szavamra” (10). E halálos ítélet következménye a teljes pusztulás volna. Ez azonban nem következik be, mert Isten hűséges marad szövetséges társához. Semmilyen ideiglenes isteni nem sem teheti semmissé az ő Jézus Krisztusban ránk mondott igenjét (vö. 2Kor 1,19-20).