(7) „Márpedig minden vitán felül a nagyobb áldja meg a kisebbet.” (Zsid 7,1–10)

Milyen egyszerű lenne minden, milyen gyorsan rendeződnének ma emésztőn és felháborítóan rendezetlen ügyek soraink, nemzetünk és egyházunk életében, ha ezt az alapszabályt, soha meg nem másítható alaptörvényt nemcsak ismernénk, hanem elismernénk az igazságát, beismernénk a valóságát! Isten nagy titka válik itt világossá. Visszamegy a Jézus mennybemenetele utáni korból Ábrahámig, aki akkor is, azóta is nagynak mondatott. Az is volt. De a nagysága abban valósult meg, hogy diadalmas csatája után tizedet adott zsákmányából Melkisédeknek, Sálém papjának, akinek a neve igazságot és békességet hordoz. Az ígéret örököse, Ábrahám elismerte a nálánál nagyobbat, azt a valakit, aki az írások szerint egyértelműen több egyszerű hivatásos főpapnál, mert ő maga a már akkor is létező, s majd elérkező Jézus Krisztus megszemélyesítője. De jó lenne, ha ma teljes nemzetünk hivatásuk szerinti nagyjai, egyházunk jelenleg, s a közeli választásokban kijelölt vezetői igazi nagysága ebben gyökerezne, ebből táplálkozna! Ebből az örök rendből: „…a nagyobb áldja meg a kisebbet.” (7) A kisebb nagysága, kiléte pedig kizárólagosan attól függ, látja-e, felismeri-e, elismeri-e a nála nagyobbat. Az üdvözítőt, Jézus Krisztust. A Krisztus kezei alá áldásra sorakozó egyházról gondolkodjunk, indítsuk el a sort mi magunk!