(16) „Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.” (Jak 5,13–20)

Aki a szenvedés közepette mond könyörgést, aki az áldások idején zeng dicsőítést, akik a betegágynál közösen mondanak közbejárást, akik bűnbocsánatért esdekelnek, és nem szűnnek meg egymásért imádkozni, mindnyájan abból a boldog tapasztalatból veszik készségüket és nyerik bátorságukat, hogy őket magukat is az érettük mondott imádságok hozták vissza a végzetes eltévedésből, mentették meg lelküket a haláltól, fedezték el bűneiket, s immár ők is csatlakozhattak a szentek közösséghez, az imádkozók buzgó seregéhez, a bizonyságok fellegéhez. Illés próféta emberi szavai természeti erőket tartóztattak fel és mozdítottak meg (1Kir 17–18), de nem azért, mert tudott volna valami varázsformulát, hanem mert imádságát az ég és föld Ura elé vitte, hogy attól kérjen el minden szükséges dolgot, aki azt parancsolta, hogy kérjük tőle azt, ami maga készített el számunkra. Ezt a boldog tapasztalatot fejezzük ki, amikor így imádkozunk: „Erősítsd meg, oh, Isten, azt, amit számunkra készítettél!” (Zsolt 68,29, Károli-ford.)