(11) „…nagy az én nevem a népek között…” (Mal 1,6–14)

Szomorú, ha Isten népe és még papjai is megvetik az Úr nevét. Még szomorúbb, ha maguk sem veszik észre. A mi egyházunknak is voltak olyan korszakai, amikor látszólag rendben ment minden, megteltek a templomok, harsogott az ének, de az emberek szíve távol állt Istentől, hitünk igazságai pedig feledésbe mentek. Náluk is megy a vallásos üzem, folyik az áldozatbemutatás. De a szívük távol marad Istentől, ezt az mutatja, hogy selejteset visznek áldozatul. Próbálnád csak a világi elöljáróddal! – hangzik a keserűen gúnyos figyelmeztetés. A szívük távol van a Mindenhatótól, de az áldását azért igényelnék. A kívülállók bizonyos tisztelettel néznek Istenre (11), ugyanakkor népe nem. Ez szégyen az egyházra. Ne felejtsük el: mindezt az az Úr mondja, aki szereti népét (1,2), és azért teszi, mert meg akarja áldani. Isten szeretete csodálatos: a történtekért akár el is vethetné népét, ehelyett bajlódik velük, figyelmezteti őket, a megtérésükön munkálkodik. Persze a háttérben ott komorlik az ítélet lehetősége.