(1) „…ne legyetek sokan tanítók…” (Jak 3,1–12)

Okkal óv attól, hogy megfontolás nélkül, könnyedén tanítóságra adjuk a fejünket. A tanító beszél (de nemcsak információt ad át, hanem demonstrál, vezet, példát mutat), ám a nyelv, amely révén ezt teheti és teszi, nem csupán eszköz: önjáró, titokzatos hatalom is. Zabla a ló szájában, hajókormány, ezek révén irányíthatjuk a jószágot, és biztos révbe érhetünk a legvadabb vizekről is. De ez a kicsi tag szelídíthetetlen nagyhatalom is: megsebez, fertőz, lángba borít. Az egész világot rendre tudjuk szoktatni, de a nyelvünket (vagyis önnönmagunkat) nem. Egy szóval szenvedések özönét okozhatjuk. Jézus azt mondja: a szív teljességéből szól a száj (Mt 12,34). Rettentő titok, hogy egyszerre tudunk áldani és átkozni, édes és keserű víz forrása lenni. Értjük már Jakab korábbi kemény szavát: kétlelkűek (a régi fordításban: kétszívű) vagyunk (1,8), mintha két énünk volna. Aki irányít, nevel és tanít, az tüzet is gyújthat, életeket, gondolatokat, hiteket fertőzhet meg és maga sem tudja, miként legyen ura ennek. Imádkozzunk a tanítókért, és becsüljük azt, aki beszédében nem vétkezik! Imádkozzunk a politikusokért (is).