(2) „…hozzád menekülök!” (Zsolt 7)

Tapasztalatai alapján Dávid sokféle módon fejezi ki Istenbe vetett bizalmát (pl. Zsolt 4,5: teljes ráhagyatkozás; Zsolt 57,1: menekülés). Itt – és még számos zsoltárában – a szó azt fejezi ki: biztos helyre vonul, s ott oltalmat talál. A vádak közepette is Istenhez, az igaz bíróhoz fordulhatunk (12), aki a szívek és vesék vizsgálója és igazságos (11). Csak ő vethet véget a megsemmisítő üldözésnek. Dávid szinte ártatlannak tudja magát, így folyamodik Istenhez, hogy világítsa át, és juttassa érvényre tisztázó ítéletét. Felmentése azonban Isten kegyelmes döntésén alapul, hiszen igazsága Isten kegyelmében van elrejtve. Amikor hitvallásunkkal azt mondjuk, „minden háborúságom és üldöztetésem közepette fölemelt fővel várom a mennyből a bírót” (Krisztust), azért tehetjük, mert ő „azelőtt értem Isten ítélőszéke előtt állt, és rólam minden kárhoztatást elvett” (Heidelbergi Káté 52). E végső felmentés töredékes előképét látjuk itt Dávid könyörgésében, és tapasztaljuk mi is, amikor Krisztus „szent derűje” derít fel minket (721. dicséret). Vegyük hát fel a hit (bizalom) pajzsát, amellyel a gonosz minden tüzes nyilát megolthatjuk (Ef 6,16), és megadja az igaz bíró a nekünk eltett jutalmat (2Tim 4,8).