(11) „Így fognak visszatérni azok, akiket az Úr kiváltott, és ujjongva vonulnak a Sionra. Öröm koszorúzza fejüket örökre, boldog örömben lesz részük, a gyötrelmes sóhajtozás pedig elmúlik.” (Ézs 51)

Mulandó és örök polémiájában időzünk ezzel a fejezettel. Az emberélet, a javak, de az ég és a föld sem olyan örök, mint azt szeretnénk hinni. Meg is remegnek időről időre. Egyvalaki biztos ebben a bizonytalan időben: az az Isten, aki már egy exodus által bemutatta szabadító erejét. Aki ígéri ugyanezt a szabadítást a fogságban lévőknek, a Messiás-váróknak és ma nekünk is. Advent második vasárnapján hátratekintve emlékeztetjük magunkat erre a hatalmas erővel szabadító Istenre. Nem szabad elfelejtenünk, hogy adventi reménységünk nem csak a múltból merít. Várjuk azt a következő eljövetelt és szabadítást, amely még diadalmasabb lesz. Az emberi bűntől szenvedő, fogságos világból száraz lábbal, kietlen helyen is utat készítve átvezet az Isten oda, ahol az ő akarata érvényesül. Ahol igazsága és szeretete már az emberi bűn akadályoztatása nélkül érvényesül. Olyan otthonba, olyan hazába, ahová egész életünkön át vágyakozunk. Nekünk van a legreménytelibb jövőképünk! A szabadító Isten ígérete számunkra.