(10) „Én, az Úr vagyok a szívek ismerője…” (Jer 17)

Istenünk ismeri az emberi szív minden rejtett zugát. Gyönyörű prófétai kép ez, csak azt nehéz eldönteni, ítéletként vagy vigasztaló szóként kell-e tekinteni rá. A szív, amely az ember egész valójára, érzelmeire, érzéseire és gondolataira utal ezen a helyen, könnyen megcsalja az embert. Ma a szívre az érzelmek helyeként tekintünk, akit a szíve vezet, az az érzelmeire hallgat – a józan ész szava helyett. A héber Bibliában viszont sokkal többről van szó. A szív mindennek a közepe, a bátorság, az erő, a kitartás innen fakad – és ha a szív tiszta, az ember is az. Ha viszont a szív felfuvalkodik, kevélykedik, az eredmény önmagában bízó, személyét túlértékelő, gőgös ember. Lehet, hogy simulékony, hiszen megtanult szépen beszélni, talán népszerű, mivel tud viselkedni, és az is megeshet, hogy iskolázottságának, tehetségének, kitartásának köszönhetően sikeres. De az ilyen ember önmagát állítja saját világképének középpontjába, ezért Isten előtt nem lehet kedves. Az ilyen ember átkozott (5). Kit vigasztal ez a néhány szó? Azt, aki az Úrra tekint, nem magától ájul el, hanem istenfélelemben él. Hálás, mert tudja: amit elért, az Úrtól kapta, áldás gyanánt. Mozdítsuk ki önmagunkat a világegyetem középpontjából! Az a hely már foglalt.