(9) „...ezt mondta nekem az Úr: Én most a szádba adom Igéimet!” (Jer 1)

Jeremiás próféta könyvének nyitánya az elhívott embert és az őt szolgálatba állító Urat mutatja fel. Amikor prófétai elhívásról olvasunk, a kettőt mindig együtt kell látni: egyik oldalon az ember, aki tiltakozik, rugódozik, nem akar engedelmeskedni – mellette, felette pedig ott áll Isten, aki tudja, kit miért és mire választ ki. Az emberi reakció ennek az egyébként felemelő történetnek a leglehangolóbb része. Jeremiás nem akar próféta lenni. Nem akarja megélni a tökéletes alávetettség állapotát, amikor még szavainak sem lehet ura. Nem azt szólja ettől kezdve, amit kigondol, mint minden más földi halandó, hanem azt, és azt egyedül, amit Isten a szájába ad. Nem beszél: Igét szól. Megéljük ezt, megértjük ezt mi is. Szeretünk, helyesebben szeretnénk uralkodni, ha már máson nem tudunk, legalább saját sorsunkat, életünket jó volna kézben tartani. Megpróbálhatjuk ezt, ideig-óráig talán sikerül is, de aztán rá kell jönnünk: jobban járunk, ha beadjuk a derekunkat. Tiltakozás ide vagy oda, Isten prófétává akarta tenni Jeremiást, és így Jeremiás próféta lett. Valljuk: egy hajszál sem eshet le fejünkről Atyánk akarata nélkül (HK 1) – tegyük hát kezébe sorsunkat!