(14) „...ne imádkozz ezért a népért, és ne mondj értük esdeklő imádságot!” (Jer 11)

Áldás. Istentiszteletünk elválaszthatatlan része, a keresztelőtől a temetésekig a gyülekezetben minden alkalommal elhangzik. Áldás nélkül nincs liturgia. Amiről kevesebbet beszélünk: a bibliai gondolkodáshoz az áldás mellett az átok is hozzátartozik. Az ősatyák korától kezdve az élettől búcsúzó nagy emberek áldást mondtak, ha nem előbb, hát halálos ágyukon. Jeremiás arra emlékeztet, hogy az áldás nem a végrendelet része, és nem is a gyülekezet elbocsátásának kedves módja, hanem istenkapcsolatunk következménye. A bibliai képlet egyszerű: ha megtartod Isten szövetségét, élvezheted az Úr áldásait, ha hátat fordítasz a szövetségnek, átokban lesz részed. Áldás és átok folyamatosan kíséri a Teremtő előtt álló ember életét (5Móz 28). Világos beszéd ez, talán nem is érdemes semmit hozzáfűzni. Mózes könyveiben találunk átkokat bőséggel (5Móz 27,15–26; 28,15–68), mert Izráel egykor tudta, hogy áldásról átok nélkül beszélni durván egyoldalú. Az átoktól nem félni kell, el kell kerülni. Hűséggel, Isten szövetségének megtartásával, az Úr segítségül hívásával, Krisztus keresztjének elfogadásával maradunk belül Isten szövetségén – ott az átok az áldásnak adja át a helyét.