(26) „Még egyszer…” (Zsid 12,25–29)

Amikor Mózes átadta a szövetség Igéit, a rémült nép csak vele akart beszélni, és ezt kérték: „Isten ne beszéljen velünk, mert akkor meghalunk!” (2Móz 20,19) Holott Isten életre hívta meg népét. A rémült kérés valójában elutasítás volt: hallgasson el Isten. Pedig azért szól, hogy éljünk. Most tehát elutasításunk lázongó elfordulás volna tőle, aki mindig szólt és szól (vö. 19). Igen, Isten végleg és teljesen a Fiú által szól, akiben felfénylett az isteni dicsőség, aki részestárs a teremtés művében, szavával hordozza a mindenséget, megtisztított minket bűneinktől, és dicsőségben az Atya jobbján ül (1,1–3). Mózes idején Isten szava megrendítette a földet, és majd még egyszer megrendül menny és föld, hogy véglegessé váljon a mulandóság és a rendíthetetlen ország különbsége. A konkolyt megégeti a megemésztő tűz (Mt 13,40). A Heidelbergi Káté szép kifejezésével: mi „felemelt fővel” várjuk ezt a „még egyszert”, az eget-földet megrendítő szót, amely ítélet és üdvösség szava. Krisztus már átvitt a semmibe hulló mulandóságból a maradandó reményébe. Földi életünk hálás készület arra, hogy ami halandó, elnyeli majd az élet (2Kor 5,4).