(18) „Mert nem a magunk igaz tetteiben, hanem a Te nagy irgalmadban bízva…” (Dániel 9,1–19)

– A legutóbbi gyülekezeti filmklubunk alkotása tényleg megrázó volt. A „Megmaradt Alice-nek” című film számos kérdéssel kényszerített őszintén szembenézni bennünket. Ezek közül az egyik így hangzott: meddig kell küzdeni valamiben, valamiért; és mikor kell elengedni a dolgokat?

– E-világban mindenki úgy gondolja, hogy neki van igaza, ő mond igazat, ő látja igazul a dolgokat, ő képviseli az igazságot és ő gyámolítja az igazságosságot; – hiszen ő egy igaz ember. Az ember küzd is az igazáért, vitatkozik, harcol, a végsőkig kitart. Az ember nem enged! Aztán egy pillanatban eltemetik, az igazságával együtt. Olyan abszurd az egész: igaza volt, küzdött érte, aztán legyőzte a halál. Végül is miben volt igaza az illetőnek?

– A fordulat ott kezdődik egy ember, egy nép életében, amikor megtanul elengedni, amikor már nem küzd, hanem csakis az Úrra hagyatkozik. Az ilyen ember tud úgy imádkozni, mint Dániel. Az ilyen ember tud imádkozó életet élni. Persze: hittel tesszük a dolgunkat, amíg tehetjük, de sem értelmetlen, piti presztízsharcban nem veszünk részt, sem olyan küzdelmekbe nem keveredünk, ahol az imádság nélküli, puszta nyers erő akar győzedelmeskedni. Cáfolnád: – De hát ez az egész élet! – Igen? Akkor gondold végig, hogy mit kellene elengedni, még mielőtt az Isten elengedni kényszerít, mint a filmbéli Alice-t, a betegsége által.

– Mi nem akarunk elengedni, nem akarunk engedni! Isten kegyelmi tette, hogy Ő elengedni tanít bennünket, Őrá hagyatkozni kényszerít bennünket. Vessük irgalmába magunkat! Bizony, meg fogjuk tapasztalni: akár élünk, akár halunk, életünk előtt és után, és közte mindenben, mindenkor az Övéi vagyunk (Róma 14,8). Ez az egyetlen igazság, az Úr igazsága, és kegyelméből a mi igazságunk is. Igazunk van Őbenne!