(16a) „Azt vallják, hogy ismerik Istent, de cselekedeteikkel tagadják...” (Tit 1,10–16)

A fiatal gyülekezetre nagy veszélyt jelentettek a tévtanítók, színesnek ható, szépen szóló elméleteikkel, ferdítéseikkel, kiváló retorikájukkal, csak éppen amit mondtak, szemben állt az egészséges tanítással. Ráadásul Pál a krétai költőre, Epimenidészre hivatkozva mutat rá arra, hogy az ottaniak közösségi lelki alkata még nagyobb kockázatokat vetít előre. Az apostol azt hangsúlyozza, hogy ebben szigorúnak és határozottnak kell lenni. A tévtanítókat egy nagy gyengeség jellemzi: mintha két bizonyságtételük lenne. Hitvallásuk szépnek hat és határozottnak tűnő ismeret van megfogalmazva benne, ami akár vonzó is lehet – de ahogy élnek, ahogy az emberek között mozognak, amilyen az életmódjuk, bizony az igaz Isten hiányáról tanúskodik. A beszédük és a magatartásuk ellentétben áll egymással. A hívő embert megállítja ez a mondat, fel kell tennem magamnak a kérdést: az én Istenről való beszédem mellé oda tudom tenni az Istenre mutató, általa áthatott életet? Ha egyre inkább ez tapasztalható, akkor jó úton vagyok. Ha nem, akkor Isten elé kell állnoom, hogy formáljon és gyógyítson ő, segítsen az életemet az Igéhez igazítani, hogy hiteles lehessen a hitvallásom.