(2) „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk.” (1Jn 3,1–2)

Ki vagyok? Minden életszakaszban felmerül ez a kérdés, itt mindig újra megrekedünk, mert nem látunk tisztán, nincs megnyugtató válaszunk. „Felette nagy titok ez”, ahogy a férfi és a nő, de legfőképpen az Isten és az ember viszonya is talány. Igénk kimozdít ebből a vissza-visszazuhanó állapotból, és megtanít arra a kérdésre, ami igazán döntő: kié vagyok? A válaszon átsugárzik az a szeretet, amely felsegít, befogad, megtart, és kinyitja előttem a jövőt, értelmet, reményt adva az életemnek: most Isten gyermekei vagyunk. Identitásunk, hovatartozásunk, létünk a Krisztussal való kapcsolatban rejlik, aki testvéreinek fogadott bennünket. Micsoda kiváltság ez, vegyük komolyan! Az apostol azonban nem áll meg annál, ami van, hanem arról is beszél, ami lesz, még nem vagyunk készen. Hátra van a nagy találkozás Krisztussal a „színről színre” látás. „Hasonlók leszünk hozzá”, de nem azonosak vele. Amikor már nemcsak az Istenhez tartozás méltóságát, hanem a dicsőségében való részesülést is megkapjuk. Tanítson az Ige az örökkévalóság szempontjából nézni a sorsunkat! „Árnyék mögött fény ragyog, / Nagyobb mögött még nagyobb, / S amire nézek, az vagyok.” (Gyökössy Endre)