(11) „...összetöröm ezt a népet és ezt a várost, ahogyan összetörik a cserépedényt…” (Jer 19,1–13)

Az előző fejezetben az agyaggal dolgozó, az elrontott edényt a korongon visszagyúró, abból újat készítő fazekasról olvastunk. Az agyag még nyers, a mester elégedetlen: formál valami mást. Aztán az edény mégiscsak elkészül. Szárítják, kiégetik, piacra dobják, megveszik, használják – végül eltörik. Mire jó még ezután? Használhatatlan, szemétre való törmelék lesz belőle. A próféta felismerése fájdalmas, igehirdetése pedig elborzasztó: Jeruzsálem ugyanígy válik értéktelen romhalmazzá. Isten próbálta rendbe hozni, mindent megtett érte, hasztalan. Inkább kellettek az idegenek istenei, akik kérhettek bármit, áldozatot, életet, mindent megkaptak. Isten ezt tűrte nemzedékeken át, aztán eljött az idő, amikor nem adott több esélyt. A korsó darabokra törve az utca porában hever, a városnak pedig maradt az elborzadás, a rettegés a közeledő pusztulás miatt. De ezt kacagták. Senki nem vette komolyan a riogatót. Ez a prófécia azért megrázó, mert nincs benne feloldás, kiskapu, nem kínál menekülőutat. Jeremiás meghirdette az ítéletet, majd távozott. Engedjük, hogy ezúttal az Ige a maga nyerseségében vágjon belénk: vajon én megérdemelném a menekülést?