(6) „Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt…” (Zsid 11,4–7)

Ábel, Énók, Nóé ősi alakjai egyszerre csak közvetlen ismerőseink, kortársaink lesznek. Istenkeresők, de nem üres bölcselkedők, nem finnyás élményhajhászók, nem önáltató sorsjátékosok, hanem Dávid zsoltára tükrében (amelyet a római levél is idéz) olyanok, akik teljes igyekezetükkel törekszenek Istenhez, hozzá kiáltanak (Zsolt 53; Róm 3,11). Másképpen nem is lehet. Amilyen nyomatékos itt a keresés (célirányos kutatás), olyan erőteljes szó fejezi ki, hogy csak az nyerhet jótetszést Istennél, aki a láthatatlan Úrba vetett kiforrott hittel és gyermeki bizalommal járul elé. Ezért áldozatát nem ímmel-ámmal ajánlja fel, hanem az önátadás teljes készségével. Nem a maga kívánságához akarja hajlítani Istent (vö. Júdás levele 15), hanem őt félve engedelmeskedik, hogy megmentse családját. Éppen emiatt mindhárman össze is ütköznek a világgal, mert amire hitük vezeti őket (áldozat, szent élet, engedelmesség), az egyúttal ítélet is a hit nélkül élő világ felett. Nem ugyanaz a sorsuk, Ábelt megöli testvére, Énókot elragadja az Úr, Nóé és családja túléli az özönvizet, és ők lesznek az új kezdet letéteményesei. De hitük által mindnyájan az igazság, az isteni jutalom és megszentelés hirdetői. Elöljáróink a hitben.