(7) „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam…” (2Tim 4,6–8)

Pál élete végére néz, készül arra, hogy hamarosan lejár a szolgálata, ezzel az egyház terjedése mellett megélt örömök, de a fogság, a szenvedés ideje is. Soraiból mégsem keserűség árad, nem a feladás, a gyász. A Krisztusában biztos ember néz rá saját életútjára és látja, hogy hamarosan következik – nem a vég, hanem új fejezet, együtt a Feltámadottal. Több tanítás is rejlik ebben a pár sorban. Először is az, mit jelent félelem nélkül készülni a halálra, azzal a bizalommal, hogy Jézus Krisztusban van az életünk és a biztos feltámadásunk. Aztán segíthet teljesebben látni a saját létünket, a mindennapi történéseket az örökkévalósággal együtt vizsgálhatjuk, a szenvedések mellé odatehetjük a jövő valós vigasztalását és helyreállítását, amely reménység „eltétetett” nekünk. Világosan láthatjuk a Timóteusnak és Titusznak írt levelekből, hogy Pál pontosan tudja, át kell adnia a szolgálatot fiatal társainak. Készül erre. Nem féltékeny, nem szomorú, képes átadni a stafétabotot, sőt, kész felkészíteni az utána jövőket. Soraiból reménység árad, és nem a következő generáció ifjai feletti borongás és panasz. Az ugyanis hitetlenség volna – Pál tudja, Istennek minden korban és minden generációban megvannak az elhívottjai. És mi hogy állunk ezzel?