(49) „Amikor befejezték az örökség szétosztását az ország területén, akkor örökséget adtak Izráel fiai maguk között Józsuénak, Nún fiának is.” (Józs 19)

A sok idegen név és város között felfedeztünk egy-két érdekességet is. E fejezet végén figyelhetünk fel a nép Józsué iránti hálájára. Amikor a többiek már mind hozzájutottak a részükhöz, Józsuénak örökséget adtak abból, amit kaptak. Meg tudjuk-e osztani másokkal, amit kaptunk? Mennyire jellemző ránk, hogy jóindulatúan figyelünk másokra? Józsué azt a várost kapta, amelyiket kérte, Timnat-Szerah (a maradék osztályrész) nem kiemelkedően jelentős hely, a hegyvidéken helyezkedik el. Ott épített hajlékot, s majd oda temetik el (Józs 24,30). Milyen sokszor természetesnek vesszük azt, amink van, máskor elégedetlenkedünk: miért nincs még? Józsué nem elsőnek kapott területet, hanem akkor, amikor már mindenkinek rendeződött a sorsa. Tudunk-e türelmesen várni, s hálásak lenni azért az otthonért, amit kaptunk? Különös örökség részesei lehetünk (Ef 1,11). A fejezet utolsó versében arról olvashatunk, hogy Józsué és Eleázár felosztották a földet, sorsvetés által, az Úr előtt. Ez emlékezteti őket arra, hogy nem akárkitől kapták osztályrészüket, s arra vigyázniuk kell.