(10) „Hallgassatok ide, ti, lázadók! Fakasszunk-e vizet nektek ebből a sziklából?” (4Móz 20)

A vándorlás utolsó évében, már a negyvenedikben járunk. Kádésből indulnak majd el a honfoglaló harcokra Kánaán felé. Rövid, szűkszavú hír adja tudtul: Mirjám meghal és eltemetik. A forrongás és elégedetlenség pedig újra fellángol, szomjazik a nép. A vezetőkön követelik, és ismét azok a vádak hangzanak el, amelyeket korábban is mindig Mózesék szemére vetettek (14,2): miért hoztatok ide a pusztába, hogy meghaljunk? Mózes a botjával kétszer is ráütött a sziklára, hogy víz fakadjon belőle (2Móz 17,2–7). Indulatból tette, vagy maga sem hitte? Talán úgy tett, mintha most ő varázsolná a csodát? Hibázott. És súlyos a büntetés: Mózes és Áron hitetlenségük miatt nem mehetnek be az ígéret földjére. Nincs békesség. Ihatnak, de a hely, Meríbá, a perlekedés vize néven marad fenn. Végre elindulnak. A „testvéri” Edóm királyától hiába kérnek engedélyt a békés átvonulásra, nem kapnak. Jákób = Izráel és ikertestvére, Ézsau meg leszármazottai, Edóm népe nem voltak jó viszonyban. A múlt beleszól a jelenbe. Kerülőre kényszerülnek. A Hór-hegyhez érve újabb szomorúság: meghal Áron, ott temetik el. Főpapi ruháját és tisztét fia, Eleázár kapja meg. Egy hónapig gyászolják.