(35) „Ne veszítsétek el tehát bizalmatokat…” (Zsid 10,32–39)

A kifejezések egyszerre idéznek nyílt harcot, amelyből nem szabad dezertálnunk, és rejtett, de küzdelmes lelki helyzetet, amelyben nem szabad folyást adnunk a csüggedésünknek. Ha elvetjük örömmel vállalt és nyíltan megvallott bizalmunkat (mennyei polgárjogunkat) – ha félrehajítjuk azt a reménységet, amelyet az isteni ígéret alapozott meg, és Krisztus tökéletes áldozata érvényesített –, súlyosabb helyzetbe kormányozzuk magunkat, mint puszta tétovaság esetén. Az utóbbi bénító és fájdalmas megrendültséget fejez ki, az előbbi azonban azzal a következménnyel jár, hogy elfordulunk az életet hozó hittől. Aztán az üdvösségügy helyett kudarcokba hajszoljuk magunkat. Lám, a türelmetlenség nagyobb veszélyeket rejt a hitre nézve, mint a szenvedések, a gyötrelmek és megaláztatások. Ám a Krisztusra várakozás szépségét éppen az a boldog bizonyosság mutatja meg, hogy ő eljön, és nem késik, ezért mi állhatatosan cselekedhetjük Isten akaratát. Hűséges kitartásunk teljesíti ki bizalmunkat (más fordításban: bátorságunkat): igen, bizalommal (bátran, teljes szabadsággal) mehetünk a kegyelem királyi székéhez, hogy kegyelmet nyerjünk (4,16), de egyúttal – és éppen ez indít Isten elé – mennyei segítséget is kapunk, amikor megnehezül a várakozásunk.