(11) „Az Úr haragja tölt el engem, nem tudom már magamban tartani.” (Jer 6)

Borzalmas képek ezek. Egy hadjárat pereg le szemünk előtt, az első riadótól a kiégett, lakatlan pusztulásig nézhetjük végig a filmet. A háborút így, egyben kell látni. Nem torzíthatják el figyelmünket pillanatnyi sikerek, a semmiből felbukkanó hazafias érzések sem. Elképzelhetők menet közben magasztos pillanatok, és néha az egyik fél győztesnek is tekintheti magát, de a háború végső mérlege nem lehet pozitív. Jeremiás nem riogat, hanem figyelmeztet, határozottan, szenvedélyesen. És: hiába. Tenyerét a fülére tapasztó népet nem lehet szavakkal meggyőzni, a szemét szorosan összeszorító embert nem borzasztják el a szörnyű képek. Aki bezárja szemét, nem látja a jeleket. Ezért csikorgatja fogát dühében a próféta, ez mégsem az ő haragja, hanem Istené. Az Úr egy darabig eltűri a dacoló népet, gondoskodik intésről is, de türelmének van határa. Egy pillanatban parancsot ad a pusztításra (6), és már nem segít semmi, sem rettegés, sem gyász (26). Isten sokáig vár, kínál szabadulást, feltárja a megtérés útját, de végül mindig megperli a maga ügyeit választottjaival. Az önmagát szándékosan megvakító és süketté tevő néppel, a prófétai szó és a figyelmeztető Ige megvetőivel, lássuk be, nem lehet mit kezdeni.