(17) „Örök rendelkezés legyen ez mindenütt, ahol laktok…” (3Móz 3)

Az égőáldozat (3Móz 1) a teljes odaadást jelzi az Úrnak, mindenestől el kellett égetni. Teljesen más a békeáldozat. Itt a hús zömét az áldozó fogyasztja el a családjával vagy a vendégeivel. Oltárra az állat meghatározott részei kerülnek. Természetesen a vér, mert ez az élet hordozója, életet pedig csak az Úr tud adni, elvenni is csak neki van joga. Vért fogyasztani tehát az embernek tilos. Oltárra kerül még bizonyos meghatározott kövérje. Rosszindulatú kritikusok azt állították, hogy az ehetetlen részeket tették az oltára, maguk a javát ették meg. Ez nem igaz. Másak voltak a táplálkozási szokások, ezt igazolják a vidék mai beduinjai között végzett kutatások is. A velős, kövér eledel (Ézs 25,6) a kedvenc csemege, az étel java. Az oltárra tehát ebből a megbecsült ínyencségből kellett tenni. A lakoma egyik résztvevője így maga Isten, akinek része a vér, valamint a finom, megbecsült kövérje. A többi a házigazdáé és vendégeié. A közös étkezés azonban mindig belső közösséget alakított ki a résztvevők között. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az egyik résztvevő átvitt értelemben maga Isten, akkor megértjük, hogy az ilyen lakomának sákramentális jelentősége volt. A résztvevők az Úrral kerültek kapcsolatba.