Felerősíteni az élet Igéjét

Melyek azok a legfontosabb tanulságok, élmények, amelyekkel gazdagodott, és amelyeket szívesen kiemelne? Milyen a benyomása a tiszántúli gyülekezetekről?

Egyházunk tagjai között nagyon sokan vannak, akiket mélyrehatóbban érdekel a keresztyén hit. Van véleményük egyházunk életéről, a Szentírás üzenetének mai megéléséről, a hitük vállalásának mindennapos nehézségeiről. Erről szívesen cserélnek gondolatot, és életélményeiket őszintén és kritikusan teszik a hit mérlegére. Mindig biztató számomra, amikor a figyelmes, értő igehallgatásról kapok jelzést. Az a benyomásom, hogy van nyitottság Isten üzenete iránt, és vannak tanulni vágyó közösségek, akik szeretnének több összefüggést felfedezni, mélyebb ismeretre szert tenni.

Hogyan épülnek fel ezek a találkozók?

Mindig istentisztelettel kezdünk, majd tanító jellegű előadás következik, amely után előre felkért személyek tematikus bizonyságtétele vagy kiegészítő hozzászólása gazdagítja az adott témát. Aktív kiscsoportos beszélgetéssel folytatjuk a téma kibontását. A csoportvéleményeket összefoglalva szokták megosztani a szószólók. Amikor csak lehet, úrvacsorai közösséget tartunk, majd szeretetvendégség zárja a találkozókat.

A Hirdesd az Igét! program alapvetése, hogy az egyház visszatérjen eredendő feladatához, és az evangéliumi szó fontosságára, hirdetésére irányítsa a figyelmet. Miért szükséges erre emlékeztetni magunkat?

Sokszólamú világban élünk, amely gyakran elnyomja, lehalkítja, elnémítja az evangélium hangját. Fel kell erősíteni magunkban és egymásban az élet Igéjét. Tudnunk kell egymást meghallgatni, sőt teret adni a bennünk lévő evangéliumi üzenetnek. Ki kell beszélni magunkból az Istennel megélt saját történetünket, hogy ő hogyan szabadított meg, hogyan vezet, vigasztal, erősít, és ezzel a személyes megtapasztalással bátorítanunk kell egymást, ahogy Pál apostol mondja: „…hogy együtt nyerjünk vigasztalást nálatok egymás hite által, a tietek és az enyém által.” (Róm 1,12) Igenis, van tartalmas mondanivalónk egymásnak, és tudnunk kell tanulni is ezekből!

Ebből a családból nőtte ki magát a Szentírás vándorútja a Tiszántúlon, az Így jöttem... és a RefKatedra program is. Mindegyik más, mégis ugyanaz a magja és a törekvése. Mit érdemes tudni ezekről a kezdeményezésekről?

A reformáció jubileumi évében, 2017-ben a Tiszántúl minden egyházközségébe eljutott a gyülekezetről gyülekezetre vándorló egyedi nyomtatású, nagyméretű Biblia. A lényeg a Szentírás egy év alatti közös elolvasása volt, és a szomszédos gyülekezeti küldöttségek találkozása az Ige körül. Az útjaim során két szó újra és újra visszatért: beszélgetni és tanulni. Ezek motiválták a két alkalom formáját. Az Így jöttem… sorozatos kerekasztal-beszélgetés, a férőhelyek véges száma miatt regisztrált nézőközönség előtt. Meghívott vendégeimmel egy-egy témát járunk körbe, és beszélgetünk. A RefKatedra pedig a tanulás alkalmait szeretné megteremteni. Olyan lelkipásztorok adják át a tapasztalataikat és képezik a társaikat, illetve egyháztagokat, akik nagyobb gyakorlatot szereztek valamiben, amiben elkötelezettek, amit szeretnek és ismernek. Egy-egy képzési napon a tartalmon túl a módszertanra koncentrálunk, hogy aztán jobban menjenek a gyülekezeti alap- és háttértevékenységek, valamint a református közösségek vállalásai.

A koronavírus-járványban sem engedték el a lelkipásztorok kezét, hanem internetes találkozókat szerveztek. Több mint háromszáz tiszántúli lelkész vett részt a március 16-tól 26-ig tartó böjti beszélgetéseken az online térben. Miért fontos az, hogy akkor is beszélgessünk, amikor a személyes találkozás nem lehetséges?

Magam is nehezen viseltem a hónapok óta tartó közösséghiányt, de igyekeztem türelmesen elhordozni. Nem titkolom: hiányoztak a lelkésztársaim. Kíváncsi voltam a valós helyzetképre, azonban azt is szerettem volna, hogy az egyházmegyék különböző pontjain élő lelkészek is érzékeljék, mennyire összetett a járványhelyzet, hogy hallják meg egymástól a veszteségeket és a biztató gyógyulások hírét is. Mondják el egymásnak, milyen nagy felelősség van az intézményeket fenntartó gyülekezeteken, és mennyi imádság szól a betegekért, gyógyítókért, ápolókért, szociális gondozókért és egymásért.

Hogyan valósultak meg ezek az alkalmak?

A korábbi egyenkénti telefonos érdeklődés és a ciklusnyitó videóüzenetek után a kilenc egyházmegyénk lelkészi karát húsz csoportba rendeztük, hogy tudjunk beszélgetni. A technika segítségével láttuk és hallottuk is egymást. Igeolvasással és imádsággal nyitottam meg a találkozókat. Segítő kérdés volt mindenkihez, hogy mi veszi el az energiáját, és mi ad számára töltekezést. A személyes családi és gyülekezeti helyzetekről szóló beszámolók után néhány közérdekű egyházkerületi és egyházmegyei információt osztottunk meg a résztvevőkkel, az egyházmegye esperesével, majd minden csoportban imaközösségben fohászkodtunk az Élet Urához.

A találkozók alapján hogyan látja, miként élték meg a járvány miatti változásokat a lelkipásztorok?

Úgy érzékeltem, mindenki nehezen élte meg a bezártságot. A távolságtartással, a templombezárással, az úrvacsorai közösség hagyományos formájának ellehetetlenülésével református keresztyén istentiszteletünk teológiai-kegyességi alapjait érte támadás. Ugyanakkor feszített bennünket az is, hogy egyházi életünk sajátossága az evangéliumhirdetés, vagyis a legnehezebb helyzetben sem hallgathat el az Isten Igéje. Sokan beszéltek személyes fájdalmukról, mivel elveszítettek valakit szűkebb családjukból, baráti körükből vagy a gyülekezetük hűséges tagjai közül. Leginkább ezekkel a szavakkal éreztették tapasztalataikat: tragédiák, félelem, aggódás, bizonytalanság, szorongás, óvatosság, türelmetlenség, fáradtság, hibernált állapot, lelassultság, megosztottság, túlterheltség, átrendeződés. A járványhelyzet közben is sok helyen haladtak a megkezdett építési pályázatok megvalósításával, a felújításokkal, bővítésekkel, a korábban halogatott hivatalrendezéssel.

Melyek azok a jó módszerek és gyakorlatok, amelyeket alkalmaztak a lelkészek?

Meggyőződésem, hogy a Szentírás tükröt tartó, józanító, bátorító, vigasztaló, erősítő üzenetének a vírushelyzetben még inkább megnőtt a jelentősége. Nagyon büszke vagyok azokra a szolgatársaimra, akik ebben a rendkívüli helyzetben is megtalálták az utakat az Ige hirdetésére a rendelkezésre álló technikai eszközökkel. Megszaporodott a gyülekezeti hírlevelek, újságok és írásban eljuttatott igehirdetések kiküldése nyomtatva vagy valamelyik közösségi média felületén. Az internet segítségével tartottak és tartanak áhítatokat, bibliaórákat, ifiket, csoportos beszélgetéseket. Végzik a telefonos lelkigondozást, hogy a négy fal közé bezártak is halljanak igei gondolatokat, és kapjanak jelzést arról, hogy személyesen is számontartják őket. Többen hallgatják a Tiszáninneni és Tiszántúli Egyházkerület fenntartásában működő Európa Rádió lelki tartalmú közvetítéseit. Néhány gyülekezetben az asszonyok új templomi úrasztali garnitúra varrásába kezdtek, máshol Léleksimogató finomságok akció keretében a kórházi munkatársaknak sütnek rendszeresen. Népszerűek az ajánlott távolságot betartó „kertkapus látogatások”. Lelkipásztorok és gyülekezeti tagok egyaránt bekapcsolódtak több online egyházi képzésbe. Találékony elnevezések és ötletek is megvalósultak: Ige-kosár elvihető, biztató üzenetekkel, Ige-morzsák rövid írásos magyarázatokkal. Várakozáson felüli volt az Oltalom című online és nyomtatott vigasztaló füzet fogadtatása az egyházkerületben és országszerte. Vannak példák arra is, hogy a gyülekezetek saját krízisalapot hoztak létre, és az ünnepi borítékos adományokat nem a közösség javára fordítják, hanem családok talpra állását tudják segíteni.

A korábban feltett kérdésre – azaz, hogy milyen a benyomása a tiszántúli gyülekezetekről – adott válasza hogyan alakult az online térbe való átköltözés után?

A közösségi élet utáni vágy és az életféltés hadakozott egymással. De sokan belátták: a nagyobb hit nem jogosít fel bennünket a fegyelmezetlenségre. Vártuk a személyes jelenléttel megtartható istentiszteleteket, mert azt nem pótolja semmilyen online közvetítés.

Soha ennyi áhítat, írásos és videós tartalom nem volt elérhető az interneten, mint most. Milyen változásokat remélhetünk: vajon hogyan tudjuk ezeket a tapasztalatokat hasznosítani? A személyes találkozás alkalmai mellett meg kell találnunk azokat a hétközi, evangéliumi tartalmakat adó, rövid, frappáns digitális és online műfajokat, amelyekkel bemutatkozunk, hívogatunk, bepillantást engedünk a hitünkbe, a gondolkodásmódunkba, hogy a távol maradók, a keresők, a még gyülekezeti csoporthoz kapcsolódni nem tudók felbátorodjanak a közelebb kerülésre, a gyülekezetre találásra. Vagyis komplementer módon kell kihasználnunk a személyes és az online evangéliumhirdetés lehetőségeit. Tudjuk, ami a virtuális térben történik, az nem ugyanaz, mint amit a személyesség ad, de célunk lehet kapcsolatba kerülni. Tanulság számomra, hogy minden találkozást meg kell becsülni, mert az erőforrás a következő találkozásig. A megbecsült, tartalmas találkozások pillérein épülhet fel az a híd, amely átível a kényszerű távolságtartásos időszakok felett, és nem engedi teljesen szétzilálódni egyházi életünket. A misszió szempontjából meg kell ragadni minden legális eszközt, ugyanakkor súlyos etikai dilemma, hogy a hitéleti tartalmak a közösségi média negatív jelenségeinek a kontextusában szólalnak meg, így a felhasználó könnyen elkalandozhat kísértést rejtő területekre is. Az is kiderült számomra, hogy a közösségeink életében a járvány előtt is meglévő zárványok, távolságok, sekélyességek, anyagi gondok, kegyességi különbségek, hiányjelenségek, kommunikációs problémák a válság hatására sok helyen egyszerre és felnagyítva jelentkeztek. A járványhullámok támasztotta hiányérzetből akkor vonjuk le a tanulságot, ha ezután kitartó közösségépítéssel, jelenléttel becsüljük meg az együttlét lehetőségét, és vonzó, tartalmas, közösségben tartó keresztyén életet élünk. Több lelki feltöltődést adó és lélekgyógyító találkozásra van szükségünk nekünk is és azoknak is, akiket szeretnénk befogadni a Krisztus egyházába.