A Zsinat tekintélyét a lelkisége adja
A Zsinat tekintélyét a lelkisége adja
(Bátorító gondolatok a XV. Budapesti Zsinat kezdetén)
Főtiszteletű Zsinat! Kedves Testvéreim!
A Zsinat tekintélyének megbecsülése indított szólásra. Tartozok azzal egyházunk legfőbb vezető testületének, hogy mielőtt lelkészi elnököt választanának a tagtársak, ismerjék meg, hogy mi foglalkoztat mint jelöltet, és milyen habitussal, milyen gondolatokat ajánlok fel a közös zsinati munkához.
Nem csupán a ciklusváltás ideje jött el, hanem ebben a rendkívüli időszakban egy cezúrához érkeztünk, hiszen az Egyház Ura már elindította az egyházi élet átalakítását, aminek folytatását tőlünk várja. Talán azért kaptuk a vírus okozta válságot, hogy most már ne halogassuk tovább a változtatást, hanem tegyünk érte.
Gyakorlati teológusként személyes elköteleződésem, hogy párhuzamos folyamatokat segítek: segítem a keresztyénség életformaként való megélését a már köztünk lévőknek, de segítem a keresők bekapcsolását is a gyülekezetbe; dolgozok a bibliai-reformátori örökség gyarapításán, de igyekszem mindent megtenni annak visszatanításáért és tudatosításáért is.
A Zsinati munkában is párhuzamos folyamatok várnak ránk.
- Végezzünk inspiráló zsinati munkát!
Egyházi vezetőként a lelki élet inspirálását tartom küldetésemnek az egyház minden sejtjében, így a Zsinatban is. A Zsinat tekintélyét a lelkisége adja. Ezért a zsinati munka spirituális légkörének erősítését kezdeményezem, hogy inspiráló zsinati munkát végezzünk. Közös kihívás számunkra az unalmas, megfáradt, közönyös, langyos egyháziasság átfordítása. Hívjuk Isten Szentlelkét: „Gerjeszd fel igédnek szerelmét lelkünkben, Szentlélek Istennek szentségét szívünkben…” (RÉ 197:3) Vagyis kérjük, hogy a Szentlélek támassza fel zsinati közösségünk életkedvét. Meggyőződésem, hogy egy megváltozott közérzetű, életteli zsinati munka életkedvet vihet a gyülekezeti hétköznapokba, és maga is teret adhat a gyülekezeti kezdeményezéseknek. Ha ez nem változik, akkor marad a formális, kipipált, kötelességszerű ülésezés.
Hiszem, hogy az örömteli keresztyén emberé a jövő, hiszen mi az Isten Országa felé megyünk. Több az egyház, mint amiben a látható egyház adta feladatokkal foglalkozunk. Több annál, mint amivé tettük, amennyivé redukálják mások, és amennyit mi is látunk belőle! Azt a meggyőződést kell tükröznie zsinati munkánknak, hogy a testületi vezetés nem téveszti szem elől a láthatatlan egyházat sem. Magasabbra néz és nem a pillanatnyira.
- Erősítsük meg az egység kereteit, de központosítás nélkül!
A zsinati egység megélése visszahat a gyülekezetek életképességére, a Kárpát-medencei Magyar Református Egyházban való együttmaradásunkra, és nem fogunk eltolódni a kongregacionalista egyházkép felé. Csak egységerősítő kezdeményezések pótolhatják egyházi életműködésünk hiányait. Bizonytalan világunkban éppen az egyháznak kell csökkentenie a bizonytalanságot. Ezért minden erőnkkel törekednünk kell egyházunk egységének erősítésére.
- Indítsuk el a revitalizációt – váljunk tanuló közösségekké!
Hiszek az Ige diadalmas erejében, ami a revitalizálás, az újraéledés és megújulás vágyát ébreszti fel bennem. Sajnos jellemző a gyülekezeteinkben, hogy megfakult, lelassult a keresztyén élet dinamikája. Országos feladat a vegetálásból a vitalitásba fordítani közösségeinket.
Nem elég a kampányszerű vagy egyszeri „vallásos élmény”, hanem be kell indítanunk a kitartó és folyamatos gyülekezeti képzési munkát. Átgondolt módszerek, új alkalom-típusok és más megközelítési módok szükségesek, hogy visszatanítsuk lelki-szellemi örökségünket, és megismertessük egyházi alapfogalmainkat a jelenben.
Hívom mindannyiunkat, hogy tanuljuk, hogyan legyünk hitvallók és keresők, beszélők és hallgatók, tanítók és tanítványok, vezetők és vezetettek, régiek és mégis újak egyszerre.
- Segítsük megújuló istentisztelettel a keresztyén életforma kiteljesedését!
A világjárvány hónapjaiban még inkább megerősödött számomra, hogy hitünk megélésének pótolhatatlan centruma az istentisztelet. Most azonban éppen ezt a középpontot érte támadás, ezért leginkább ide kell koncentrálnunk.
A Zsinat kizárólagos hatásköre, hogy az új énekeskönyv mellé fel kell zárkóznia a liturgiai megújulás folyamatának. Párbeszédet kell kezdeményeznünk a református istentiszteleti légkör javításáról. Az istentiszteleti élet befelé és kifelé is kommunikál, hiszen itt mutatjuk meg magunkat a legnagyobb felületen.
A liturgiai megújulás nem egy-két elem reformján múlik, hanem azon a szemléletváltáson, hogy komolyan vesszük: lelkiség nélkül nincs egyház! Ha megbetegedett az egyházunk lelke, ha rossz a lelki állapota, akkor olyan alacsony lesz a lelki állóképességünk szintje, hogy ez az alacsony szint határoz meg mindent és mindenre kihat. Ha az egyházunk lelkileg alultáplált, akkor az alapvető lelki és fizikai élettevékenységek sem működnek, és jönnek a lelkipásztori, gyülekezeti, intézményi és anyagi problémák.
Bár keresztyén örökségünk tapintható a kultúránkban, de a vallás gyakorlása nem jellemzi társadalmunkat. A vallását gyakorló egyháztagok jelentős része ma is olyan, akik örökölték az egyházhoz tartozást. Az egyháztagságot nekünk még a családon belül tanították. Ezért a mi kötelességünk áthidalni azt a kulturális, spirituális szakadékot, amely immár nemzedékek óta elválaszt minket attól a társadalmi többségtől, akik nem ismerik az evangéliumot. Ehhez a küldetéshez meg kell újulnia istentiszteletünknek, de ez a megújulás csak olyan lehet, amivel mi önazonosak vagyunk. Nem szabhatjuk istentiszteletünket egy olyan világhoz, amelynek nincs ismerete, tapasztalata a kegyességünkről. Nekünk kell megtanulnunk azt a nyelvet, amin kérdeznek minket, hogy megtaníthassuk azt a nyelvet, melyen válaszokat találhatunk és adhatunk. Az egyház híd szerepe talán még hangsúlyosabb egy ilyen korszakban, amikor a gyötrelmes átmenet időszakát éljük.
Kulcskérdés, hogy mi történik az istentiszteleten, és az is, hogy mi zajlik két istentisztelet között. Segítjük-e a hétközi gyülekezeti alkalmakkal életformává tenni a keresztyén hitet? A keresztyén élet természetes megélésére valók azok a sok helyen megújult, megszépült közösségi terek, amelyek várják, hogy együtt lakjuk be őket. Megújuló istentiszteletünkkel segítsük a keresztyén életforma kiteljesedését.
- Érvényesítsük a missziói gondolkodásmódot az anyagiak terén is!
Ha nem lenne ciklusváltás, akkor is választás előtt állnánk abban a tekintetben, hogy kire számítunk, kitől várunk támogatást. A 121. Zsoltár kérdése a mienk is: „Honnan jön segítségem?” Számomra eligazító a zsoltáros válasza: „Segítségem az Úrtól jön, aki az eget és a földet alkotta.” (2. v.) Manapság úgy tűnik, mintha nem eszköznek tekintenénk a pénzt, pedig az anyagi javak nem oldják meg lelki szükségleteinket. A belső, lelki-szellemi növekedést nem pótolják a megújított épületek sem.
A kövek szépülése nem szoríthatja háttérbe a missziói gondolkodásmód szerinti befektetést, ami abban áll, hogy mindenünk lesz, ha arra használjuk, amire Istentől kaptuk. Ez a hit segít távolságot tartani a hatalmi logikától, és arra bátorít, hogy csökkentsük az egyház kiszolgáltatottságát a mindenkori politikai fejleményektől. Ez akkor is igaz, ha tudjuk, hogy egyházi önfenntartásunk bázisa már az 1950-es évektől elvétetett az államosítással, és anyagi hátterünk ma is hiányzik saját talpra állásunkhoz, aminek útját-módját keresnünk kell.
- Segítsük tehermentesíteni a lelkipásztori szolgálatot!
A missziói gondolkodásmód szerinti befektetés fontos próbája lesz, hogy a lelkipásztori szolgálathoz szükséges nyugodt háttér megteremtésében hogyan tudunk sáfárkodni, és elmozdulni a vegetálásból a vitalitás felé. Ne csak a bérek közötti szétnyílt olló szárainak a távolságát csökkentsük, hanem az anyagi körülmények javításával is szolgáljuk a missziót és a gyülekezetépítést, illetve figyeljünk jobban a lelkipásztorok testi-lelki egészségmegőrzésére.
A speciális segítség felajánlása mellett általános feladatunk a lelkipásztorok tehermentesítése, hogy valóban a lelki életre tudjanak koncentrálni, és az elsődleges lelkipásztori feladatukat tudják teljesíteni.
Minőségi elvárásokat akkor támaszthatunk feléjük igazán, ha a gyülekezetek presbitériumai és a felettes egyházi testületek sajátos felelősségét világossá tesszük. Vannak olyan munkafeltételek, melyeknek kialakítása gyülekezeti felelősség, és vannak olyan területek, melyeket a közegyház feladata megteremteni a lelkipásztorok számára, hogy hivatásukat be tudják tölteni.
Munkálkodjunk azon, hogy a XV. Zsinat idején
- végezzünk inspiráló zsinati munkát,
- erősítsük meg az egység kereteit, de központosítás nélkül,
- indítsuk el a revitalizációt – váljunk tanuló közösségekké,
- megújuló istentisztelettel segítsük a keresztyén életforma kiteljesedését,
- érvényesítsük a missziói gondolkodásmódot az anyagiak terén is,
- és segítsük tehermentesíteni a lelkipásztori szolgálatot!
Ha számba vesszük Istentől kapott lehetőségeinket, akkor hálával mondhatjuk: mindenünk megvan ahhoz, hogy egyházként betöltsük küldetésünket, és megéljük a „szentek közösségét”, ahogy a Heidelbergi Káté 55. válasza mondja: tagjai vagyunk „az Úr Krisztusnak, és részesei minden javának és ajándékának”, amelyekkel „a többi tag javára és üdvösségére készséggel és örömmel” szolgálunk.
Debrecen-Budapest, 2021. február 17.
Dr. Fekete Károly
püspök