Ez az én utam?

„’Ne félj, Sion leánya, íme királyod jön, szamárcsikón ülve.’ Tanítványai először nem értették mindezt, de miután Jézus megdicsőült, visszaemlékeztek arra, hogy az történt vele, ami meg volt írva róla.” (János evangéliuma 12,16)

Amióta az Úristen feltette a kérdést az embernek: “Ádám, hol vagy?”, azóta próbáljuk megtalálni a választ arra, hogy: ki vagyok én? Mi az én utam ebben a világban?

Ezt a kérdést Jézus is megharcolta. Pedig Ő tudta, hol van, miért van itt és mi lesz az Ő útja. De döntenie kellett, hogy vállalja-e. Győzni jött. A gonosz felett. A bűn felett. A halál felett. Mert Ő az Isten Fia, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Hát akkor: ’Hozsánna! Áldott, aki az Úr nevében jön, az Izráel Királya!’ -kiáltották akkor és ott Jeruzsálemben.  Beteljesedett az évszázados prófécia: „királyod jön, szamárcsikón ülve.”  

Mit nem lehetett ezen érteni? Például azt, hogy a lába elé dobott felsőruhák és pálmaágak nem fogják tudni elfedni a Krisztus igazi útját. A keresztre. Például azt, hogy az Ő királyi palotája egy istálló volt, hogy gazdagsága éppen szegénységében rejlik, nincs páncélja és kardja, de igéje kétélű kard, amely igazán szívig hatol, és serege az angyali seregek hada, mégis leköpik, megverik, kigúnyolják, megfeszítik.

Mi közöm van nekem ahhoz, ami ott és akkor történt? Szívesen látom magam, ahogy köszöntöm a királyt. Én Uram és én királyom! Csakhogy egyet nem felejthetek, ha befelé és felfelé nézek: én az vagyok, aki miatt bizony nem virágvasárnap lett az üdvtörténet csúcspontja, Jézus uralmának beteljesedése. Én az vagyok, aki miatt töviskoronát kapott, hogy nekem az örök élet koronáját megszerezze. Én az vagyok, akivel találkozva így köszön a Feltámadott: Békesség néked! – és én mégis hitetlenkedek. Én az vagyok, aki miatt neki csak ez az egy útja lehetett. Értem és miattam. Mi az én utam? Lába elé teríteni az életemet, és követni őt. Az Ő királyságába. Mert nekem Ő az út, a feltámadás és az élet, a föld és menny királya.

Horsai Ede