A reformátori örökség követelményrendszere

A reformátorok követelményrendszerének jellemzője, hogy a lényegre összpontosítanak, a legfontosabbra koncentrálnak, és ebből a lényeglátásból születtek a tételeik:

Egyedül Istené a dicsőség. Kulcsmondat, ami a nyitánya az egész gondolkodásmódnak. Ahol Istené a dicsőség, ott senki és semmi nem rendelkezik azzal a végső tekintéllyel, amellyel mindenben helyesen dönthetne, mindent tévedhetetlenül magyarázhatna. Egyedül csak Isten a végső, az abszolút tekintély.

Akinek egyedül Isten a végső tekintély, az nem isteníti magát vagy mást és nem válik a gerince hajlongóvá. Még a nyomorúságok, a bajok és a hátratételek között is, tudja: ha Isten velünk, kicsoda ellenünk!? Nem magának követel, és keres dicsőséget, hanem azt egyedül Istennek adja meg.

Mivel Istené minden dicsőség, ezért az ember az Isten szavát tartalmazó Szentírást tartja zsinórmértéknek a hit és az élet dolgaiban, mert abban Isten szava szólal meg az ember üdvösséges javára.

Istennek ez a szava Jézus Krisztusban jutott el az emberhez hitelesen, és teljesen. Jézus Krisztus megjelenése kikerülhetetlen csúcspontja az Isten és ember kapcsolatának. Egyedül Jézus Krisztus az út vissza az Atyához. Nincs más kijelentésforrás, Szentírás-pótlék, és Ő senkivel nem osztozik a megváltóságban.

Ennek a Krisztusnak a kegyelme életet átalakító erő. A kegyelem felfedezéséhez pedig nélkülözhetetlen a hit.

A kegyelmes Istenre talált Luther nagy felismerése, hogy az igaz ember hitből él. Kálvin pedig tovább viszi ezt a gondolatsort, és azzal folytatja, hogy Isten kegyelmére nem lehet más az ember válasza, csak a hálás élet, amely az Isten színe előtt zajlik. Kálvin felfedezte, hogy az ember felszabadult bűnös múltjától és halálos jövőjétől. Ez a felszabadultság aktivitásra készteti az embert, hogy átalakítsa környezetét, formálja társadalmát, egyéni életében pedig igyekezzen Istenre parancsait betartva élni.

Új embertípus tűnt fel ezzel Európa tájain, akinek az életében a tízparancsolat nem tilalomfák gyűjteménye, hanem az értelmes emberi életet célhoz segítő útjelzők.  

A két svájci reformátor, Kálvin és Zwingli rátette az életét arra, hogy megéljék maguk is: nincs az életnek olyan területe, ami ne tartozna Istenre. Az egész élet a Krisztus királyi uralma alatt áll, ezért úgy gondolták, hogy a keresztyén ember felelőssége túl kell lépjen az egyház határain. Nem elég, ha az ember a templomban meghallja az Isten szabadításáról szóló igét, hanem azt a templomon kívül meg is kell valósítania.  

A reformáció híveinek és egyházainak kétirányú küldetése van: egyrészt óvást kell emelnünk és tiltakoznunk kell minden Ige-ellenes tan és tett ellen; másrészt kiállunk minden Isten Igéjéből fakadó jó ügy és gondolat mellett. Ez a kettős protestálás tehát nem puszta szembe helyezkedés, hanem kiállás Isten vezetésével az ember és a közjó mellett.

Ezekkel a gondolatokkal kívánok hálás és áldott emlékezést a reformáció ünnepén.

Dr. Fekete Károly püspök