Hívtak – mentem
2015. július 02.

Lassan már negyven éve, hogy elindultam a jézusi „keskeny út”-on, és rendületlenül haladok is a végső cél felé. Eközben, sok évvel ezelőtt – isteni ajándékként -, megkaptam a versírás készségét is. Meggyőződésem, hogy „fenti utasításra” így kell folytatnom a tanítást, amit a nyugdíjazásom miatt abba kellett hagynom. A hitem szerint c. kötetem a bizonyságtételemnek az egyik formája. Bár nem látványosan, de terjednek a hiterősítő verseim. Szépen, egymás után kapok meghívást, amelyeken bemutatkozhatom az írásaimon keresztül.

Így került sor arra, hogy Debrecenből, a Méliusz Juhász Péter Református Idősek Otthona meghívását kaptam telefonon. Senkit nem ismertem ott. Megegyeztünk, hogy mikor érkezem, és előzetesen fényképet is küldök magamról, hogy felismerjen, aki várni fog.

Elérkezett az utazásom napja, 2015.május 22. Az indulásom pillanatában csörgött a telefonom, s az intézmény igazgatónője érdeklődött, hogy vajon hogyan fogunk egymásra ismerni a vasútállomáson, mivel a fényképes levelemet nem kapta meg. Elsoroltam.

Sikeres ceglédi átszállás után szerencsésen megérkeztem Debrecenbe. Kedves, fiatal hölgy várt, már messziről integetett nekem. Az igazgatónővel a személykocsijánál találkoztam, és úgy üdvözölt, mintha évek óta tartó barátság kötne össze minket. Így rögtön nagyon jól éreztem magam. Igaz, efelől egy percig sem volt semmi kétségem. Tudtam, jó emberek közé megyek!

A bemutatkozásomra az Otthon saját, kis templomában került sor. Örömömre szolgáltak a kezdő zsoltárok és dicséretek éneklése. Közben gyülekezett a hallgatóság is. Majd szót kaptam. (Érdekes, hogy a vonaton elővettem a füzetemet, hogy írok néhány gondolatot, amiről majd beszélek. Kis idő múlva becsuktam, semmit sem írtam.) Tudtam, fentről kapom a mondanivalót, és úgy is volt. Szünet nélkül, folyamatosan, de tagoltan tudtam beszélni, a mikrofon sem zavart. Arra azért volt szükség, mert a kihangosító szólt minden szobában, hogy azok se maradjanak ki, akik nem tudtak odajönni. Szóltam magamról, kicsit a családomról, és főleg az írásaimról. Közben verseket is olvastam föl. Időnként meghatódtam, amikor láttam, hogy egyesek a könnyeiket törölgetik.

Végezetül többen is megköszönték azt, hogy elmentem, és hogy a lelkükhöz szóló verseket hallhattak. Sok jót kívántak, és váratlan, szerintem túlzott ajándékot is kaptam. No, ekkor már nekem is könnyes lett a szemem! Erre nem szolgáltam rá, hiszen én ezt szeretetből tettem, amiért nem vártam semmit!

A templomból kifelé menet, a folyosón végig kinn voltak a kedves otthonlakók, és mind szóltak hozzám, megfogták a kezem, volt, aki megölelt. Sikerült pár szót váltanom Szilágyi Dezső úrral, aki volt olyan kedves és megajándékozott egy dedikált, saját, verseskötetével. Ezúton is köszönöm neki! Nagy meglepetésemre a százegy éves, igen jó egészségnek örvendő, Batiz Lajos úrral is beszélgettem egy kicsit. Mélységesen meghatott a sok, őszinte, nagy szeretetet, hálát sugárzó szem, ahogy néztek rám, ahogy mosolyogtak. Elfelejteni nem fogom!

Ezt a bemutatkozási lehetőséget az ugyancsak Debrecenben élő Pappné Piroska intézte, aki a könyvem által ismert meg engem. Hálás köszönettel tartozom neki is! Legfőképpen azonban az Úrnak, aki ilyen csodálatosan „működik” és igazgatja a dolgainkat. Olyan szeretet-feltöltést kaptam, hogy napokig áradozva meséltem sokaknak. Volt, akinek telefonon, és nem egy megkönnyezte a hallottakat.

A debreceniektől való búcsúzáskor többször megerősítettem, hogy, ha máskor is hívnak, nagyon szívesen megyek újra!

Szepsy Eleonóra, költő (Szeged)