A 300 éve született Maróthi György és a Kántus
2015. november 30.

Maróthi György pedagógiai tevékenysége széles skálán méltatható, túlzás nélkül állíthatjuk róla, hogy igazi tanár volt, akire maradandó oktató-nevelő munkája miatt emlékezünk születése után 300 esztendővel. A róla elnevezett intézményekkel, legyen az bentlakásos kollégium, iskolai tanterem vagy pedagóguskórus, élete fő céljának állítunk a mindennapokban is kikerülhetetlen emléket. A hálás utókor számára a legfőbb példa az lehet, hogy igazán kiemelkedő hatása nem szorosan vett professzori munkájából eredt, hanem a szabadidejében, tanítványai és a szélesebb közönség épülése, gazdagodása érdekében vállalt, úttörő jellegű feladataiból. Ezek közül a hobbik közül most a zenei, és főleg a kórusszervező munkájáról beszélek.

alt

Maróthi György mindent megkapott az élettől ahhoz, hogy sikeres legyen. Tanártársa, Szilágyi Sámuel így méltatta őt temetésén: „Már gyermekkorában tűzeszének minden jóra, szépre, nemesre fogékony keblének s istenesen vallásos kedélyének ragyogó jelét mutatta… Kellemes külseje, tagjainak szoborszerű alkata mellett nyelve oly fogékony, beszéde oly zengzetes, szónoklata oly ragadó volt, hogy ki egyszer hallotta, soha róla megfelejtkezni képes nem lehetett.” Jómódú városi tisztviselő fiaként nem kellett ösztöndíjakért folyamodnia, hogy külföldre mehessen tanulni, tehetsége és szorgalma pedig lehetővé tette, hogy tanulmányai mellett másféle érdeklődését is kielégíthesse. Könnyen tanult nyelveket,a franciát például egy latin nyelvű levelének szójátékából következtetve, hölgyekkel gyakorolta. (A kérdésre, hogy szereti-e a franciákat, akiket a latinban a gallus – kakas – szóval neveztek meg, Maróthi azt felelte, hogy inkább a gallinákat – tyúkokat.)  Nyitottságának köszönhetően Bázelben és Zürichben az ottani ritmikus és többszólamú templomi, gyülekezeti éneklés, illetve a collegium musicum élménye ébreszthette fel benne az igényt a magyarországihoz képest sokkal modernebb, élettelibb zenei megoldások iránt. (Ne felejtsük, hogy a 18. század eleje, közepe az érett barokk zene aranykora, ám mindez egy magyarországi mezővárosba nem hallatszott el.) A svájci muzsikusok közül a kismesterek: Johann Heinrich Kyburtz, Johann Caspar Bachofen és Emmanuel Pfaff hatottak rá. Valószínűleg maga is részt vett egy zenei együttesben, és hazaérkezve Debrecenbe, szerette volna ezeket a zenei vívmányokat itt is meghonosítani.

A diákokat valószínűleg könnyen meggyőzte. Erre következtethetünk a városi tanács 1743. július 7-én hozott határozatából, melyben figyelmeztetik a „deáki ifjúságot”, hogy „a Templomokban a Koták szerint ne énekellyen, és azzal a Népnek botránkozást ne szerezzen,” miután „a Kis Templomban reggeli Isteni szolgálatnak és tanításoknak alkalmatosságával, a Deáki, Iffjúság a Koták szerint, a Nép pedig a régi mód szerént énekelvén, nagy confusio és botránkozás lett belőle.” Maróthi professzor egyházzenei téren kijelölt másik célja a genfi zsoltárparafrázisok népszerűsítése lehetett, hiszen ezek - Claude Goudimel által megharmonizált - változatait nyomtatta ki, és többnyire ezeket énekeltette diákjaival. (A gyülekezetek ellenállását valószínűleg e franciás dallamok idegenszerűsége okozhatta.) Az énekkar által terjesztett genfi zsoltárok aztán elterjedtek lassan, így Maróthinak köszönhetően kerültek be a köztudatba és az énekeskönyvekbe. (Későbbi párhuzamként említsük meg, hogy a Kántus az 1948-ban kiadott ma is használatban lévő református énekeskönyv népszerűsítésében is tevékenyen részt vett gyülekezeti szolgálataival.) Ehhez még hozzátehetjük, hogy feltűnő módon az 1740-es évektől kezdenek a református kollégiumokban alakulni a kórusok – 1744: Nagykőrös, 1746: Kolozsvár, 1753: Székelyudvarhely, 1752: Sárospatak. A Musicum Collegium is elkezdte a gyakorlást, azonban a templomokba sokáig nem engedték be a hangszereket. Már az is nagy szó volt, hogy a Kollégium engedélyezte, hiszen a hegedű használata az egyik legkomolyabb véteknek számított. Tervei között szerepelt egy zenei tehetséget mutató diák ilyen irányú továbbképeztetése valamelyik nyugat-európai egyetemen (természetesen a teológiai stúdiumok mellett), azonban pénz hiányában ez nem valósult meg akkor.

Ennyi ellenállás és kudarc mellett mit valósított meg Maróthi zenei tárgyú terveiből? Megírta az első magyar szolfézskönyvet A Harmoniás Éneklésről való rövid Tanítás címmel, amely a kóruséneklés alapjait foglalja össze kottapéldákkal és a zenei írás-olvasásban teljesen járatlanok számára is értelmezhető alapos magyarázatokkal. („15. Akármely magasan kezdjenek el valamely nótát; de az éneklés közben apródonként alább-alább száll: melyet kivált öt-hat versnek éneklése után észre lehet venni… Ilyenkor a Bassistáknak nagy bajok van, mivel az ő Nótájok jár legmélyebben. Ennek legjobb orvossága ez; hogy a Bassista a maga nótájának mély Kótáit vigye fel octávára.” „A Fuga igen rövid nóta, melyben az Éneklők egymást űzik.”) Ezzel megalapozta a magyar kóruskultúrát, amelyre Kodály Zoltán világhírűvé vált módszerét alapozhatta. Ezért nevezte Ádám Jenő (a Kodály-módszer kidolgozója) Maróthit „a magyar zenepedagógia és zeneelmélet első legrégibb mesteré”-nek. „Világhíressé vált kórusművészetünk magját őt vetette el.”

Ehhez azonban egy szomorú év adta a sötét hátteret. 1739 tavaszán kezdett terjedni Debrecenben is a negyedmillió áldozatot követelő pestisjárvány. A város lakosságának legalább kétharmada meghalt, és az itt maradt 30 diákból választott ki Maróthi négyet, akiket a saját házánál megtanított a harmóniás éneklésre, hogy segítsék a kis számú itt maradt lelkészt. Veszprémi István, Szalatsi Mihály, Szőnyi Benjámin és Dávid Ferenc maguk sem gondolták, hogy történelmet írnak énekes temetési szolgálatukkal. A fiatal professzor maga tanította be nekik a szólamokat, és mint Jézus a tizenkét tanítványra a missziós parancsát, rájuk bízta a kórus további megszervezését. Cantus praesesekként, későbbi elnevezéssel szólamvezetőkként ők négyen tanították be a többieknek a repertoárt, hogy ettől kezdve jó száz évig vegyeskarként működő kórusban énekelhessenek. Természetesen nem előzmények nélkül, hiszen már addig is szabályozott formában részt vettek az énekes diákok a temetéseken, istentiszteleteken, városi, családi alkalmakon. Sőt a szervezeti forma sem volt új: a kórus is egy lett a többi collatio (önképző csoport) között, hiszen azok vezetőit is praesesnek hívták. Az újdonság a zenei és előadói stílusban rejlett, és főleg az alapításra emlékeztető körülményekben. (Ha Szőnyi Benjámin, későbbi hódmezővásárhelyi lelkész nem említi meg visszaemlékezésében a tényeket, nem ünnepelhettük volna tavaly a Kántus 275. évét.)

Maróthi nem is karnagya, hanem inspectora (felügyelő tanára) volt az énekkarnak, melyet még csak a köznyelvi cantus megnevezéssel illettek. (A Kántus mai, tulajdonnévi változata huszadik századi képződmény.) A professzor korai halála után nem sokkal Csákvári Varjas János követte őt ebben a poziciójában (és hitvesi ágyában, hiszen Maróthi özvegyét, Sződi Katalint vette feleségül), ezzel együtt műveinek kiadását is magára vállalta. Varjas Jánost a diákok Verjes Jénesnek csúfolták, hiszen verseket is írt, egy magánhangzóra (pl. a MEG-TÉRT EMBERNEK ÉNEKJE), ezzel nevet szerezve s egyben megteremtve egy nevezetes debreceni diákköltészeti hagyományt.

Újabb száz év kezdődött Zákány József inspectorságával és Szotyori Nagy Károly zenei irányítása alatt 1847-ben, amikor részletes alapszabállyal rendezték az addig szervezetlenül is működő énekkart, és különválasztották a férfikari Főiskolai Énekkartól a fiatalabb gimnáziumi kórust. Mácsai Sándor 1885-től 1924-ig ezt a férfikart irányította, ő volt az első komoly zenei végzettséggel rendelkező, mai értelemben vett karnagya a kórusnak. Ez a hosszú idejű szolgálat pedig hagyománnyá is vált: halála után a teológiai hallgató Szigethy Gyula vette át a karmesteri pálcát, és 42 évig vezette új vizekre a Kántus hajóját: már Kodály korában, a magyar kórusmuzsika hőskorában járunk. 1967-től máig is Berkesi Sándor Liszt-díjas karnagy áll a pulpituson. Munkáját Marczi Ernő segíti, de korábban Karasszon Dezső és Kurgyis András is vállalták ezt a munkát. 1954-től újra vegyeskar a kórus, már koedukált iskolákkal a háttérben, viszont érdekesség, hogy szabályzata ma sincs, a szokásjog irányítja, és bár Kollégiumi Kántus néven ismert, közvetlenül egyházkerületi fennhatóság alatt áll. Ennek az időszaknak a méltatása egy külön előadás tárgya, de ebből is látszik, hogy Martóhi György munkája eredményes volt. Ő nem láthatta, de hatása él, és Isten segedelmével élni is fog tovább.

Kovács Gergely, gimnáziumi tanár előadása

/Elhagzott 2015. október 16-án, a Református Kollégium Oratóriumában, a Maróthi-emlékkiállítás megnyitóján/