Lelkipásztorok zarándokútja, Telkibánya

Mennyi testi és lelki nyomorral, fájdalommal vagy épp igazságtalansággal, összetört családdal, elkallódott, önpusztító fiatallal találkozik a lelkipásztor, akár csak egy heti szolgálata alatt. Templom, iroda, telefonok, látogatás és mindenféle teendő bőven kitöltik napjainkat. Emellett kevés az idő, hogy igényesen felkészüljünk az istentiszteletekre, vagy a lelki erőt és türelmet sokszor próbára tevő hittanórákra. A lelkészi palást ott van a vállunkon minden vasárnap, a hétköznapokban, az ünnepeken, a falusi sétán, de még álmunkban, gondolatainkban is. Az úrvacsorát nem „vesszük” és megéljük, hanem „osztjuk”. Az Igét nem hallgatjuk, hanem hirdetjük. Az ünnepen nem ünneplünk, hanem azt szervezzük és bonyolítjuk.  

alt

Mivel boldog családban élek, a lelkipásztori munka minden küzdelme számomra „megküzdhető” és kézben tartható szinten van. De mégis! Van egy olyan furcsa fáradtság az életünkben, amely nem az otthonába, a családjához izzadtan hazatérő munkás áldott fáradtsága, vagy az egész nap a szabadban földet művelő, poros és sáros gazdálkodó kellemes sóhaja a munkás napot lezáró finom vacsora előtt. A mi fáradságunk zajos, mint régen, amikor egy magnókazettát többször átmásoltunk és a zene mellé odakúszott az a zavaró, erősen sistergő hang. Talán kissé kisarkítom az életünket ebben a rövid kis kesergőben, de nagyvonalakban így van ez a legtöbb lelkipásztor életében.  És akkor jön az Egyházkerületünk Pasztorációs Intézetétől egy meghívó: zarándokútra és lelki gyakorlatra, csendességre hívnak bennünket, lelkészeket. Sokat túrázom, természetes, hogy érdekel a lehetőség. Tudom, hogy ez nem valami egzotikus utazás lesz, ahová illik új ruhát venni és elegáns karórát vinni, és „jaj, a telefontöltő itthon ne maradjon!”. És nem a facebook oldalra való töménytelen mennyiségű festői és mesés szelfik és nagyszerű portrék készítése lesz az út célja, hogy mások ismét észrevegyék, mennyire csodálatosan jutalmaz meg újra a sors minket.  A zarándokút egy belső út, mely a sistergő fáradtságból a csendbe visz.

alt

Telkibányára hívott minket a levél. Elcsendesedés, lelkigyakorlat, zarándokút a természetben, a zempléni hegyek között. Ez kell most nekünk! Feleségemmel azonnal jelentkezünk, tájékozódunk, hogy mégis mit kell vinni, hogyan, miként lesz a szállás, étkezés, stb. Mert ugye ezek fontos kérdések. Eljön a várva várt péntek és a novemberi ködös estén megérkezünk a bájos zempléni faluba, ahol igazi csend, mosoly, tűz, bogrács vár bennünket. Ismerős és ismeretlen arcok találkoznak. Az esti csendességben óprotenstáns dallamok, imák, és Isten Igéjének különös harmóniája vezet be minket a zarándoklatba. Mert „zarándokok leszünk, nem turisták”- hangzik Gacsályi Zsolt kedves felhívása. Igen, mi modern emberek azt gondoljuk, hogy a szép hegyek, a táj, a mosolygós, csörgedező patak, az őszi levelek suttogó aláhullása, a nap és köd különös árnyjátéka az erdőben mind számunkra teremtett és berendezett díszlet. Azért van, hogy befogadjuk, hogy abban gyönyörködjünk, és szórakoztasson minket. Amit ha megununk, majd átrendezünk, vagy megörökítve fényképeinkbe zárunk.

Azonban ebben a zarándoklatban más történik. A reggeli csendességben felkészülünk arra, hogy Isten teremtett világában, mint teremtmények legyünk jelen. Majd elindulunk. A csendben, a szótlanságban nem vagyunk különbek az erdő fáinak kérgén serénykedő bogaraknál, a csörgedező pataknál, a hegyoldalból kiugró hatalmas szikladaraboknál, az aláhulló leveleknél. Részeivé válunk a tájnak és Istenhez most épp olyan közel kerülünk. Ide most nem kell fényképezőgép. A lépéseink, a lélegzetünk, a lehullott levelek ritmusos surrogása is imádsággá lesz. Igaz, az elcsendesedés kezdetén gondolatainkban nem könnyen tudunk elszakadni az otthon hagyott ügyes-bajos dolgainktól. Aztán valahogyan lassacskán mégis elengedtek bennünket. Most nincs itt a helyük. Maradjanak csak egy kicsit otthon, egy picit legyenek kedvesek elcsendesedni! A nap végén kellemes a fáradság, már nagyon várjuk a nap utolsó imaóráját. Még egy kis beszélgetés és jöhet az éjszakai pihenés.

alt

A másnapi zarándokutunk egy kolostorromhoz vezet. A fákkal benőtt omladozó kőfalak és az azokon meglévő gótikus ablakok egyértelműen sejtetik a valamikori kolostor pompáját. Az épületrom közepén néhány nagyobb kő összerakva, mint egy oltár. És mi ott állunk tizenketten, zarándokok, túraruhában, piros arccal, kicsit kimelegedve, csak kicsit fáradtan, de lelki emelkedettségben. A kehely és a kenyér most ebben a misztikus épületromban valóban Krisztust hirdeti, aki velünk zarándokolt, hiszen egyedül csak Vele beszélgettünk. Az énekeink nem megtörik a csendet, hanem lágyan simogatnak, mint amikor a felettünk lévő összekapaszkodott felhők hajlandóak egy picit elengedni egymást, ezzel beengedve a napfényt, határozottabbá téve az árnyékokat. Igen, az árnyékok. De jó volt reggel, délben és este az imaórákon együtt mondani a 91. zsoltárt: „Aki a Felségesnek rejtekében lakozik, a Mindenhatónak árnyékában nyugoszik az.” Árnyék ott van, ahol fény is van.  Isten árnyékában vagyunk túraruhában, hátizsákkal, Krisztussal. Most nem „osztjuk” az úrvacsorát, hanem áhítattal és mégis olyan természetességgel vesszük azt, egymástól kapva és egymásnak adva. Isten árnyékában vagyunk most, mi zarándokok. Eszembe jut, amit Zsolt mondott tegnap a zarándoklat kezdetén: Nem kirándulunk, nem fogyasztók vagyunk. Most kezdem érteni, mit jelent a zarándoklat. Ez az az út, ami valamit változtat bennünk, ami valamit ad. Sokkal többet, mint a látvány, a táj szépsége. Istenhez vezet, és ebben elfogadom azt, hogy teremtmény vagyok, nem mindenható, hanem véges, törékeny, mégis Isten által szeretett teremtmény. És a szolgálatban sem lehetek mindenható, nem kell mindent elhordozni, nem kell mindenhez érteni, nem kell az Isten helyett bármit is elrendezni és megoldani. Odaérkezünk az Istenhez és Ő valahogyan megajándékoz minket, de ezt az ajándékot talán otthon nyitjuk ki. A zarándoklatunk végén ismét elénekeljük a 121. zsoltárt. „Szemeimet a hegyekre emelem; honnan jön az én segítségem? Az én segítségem az Úrtól jön, aki teremtette a mennyet és a földet.” Számomra ez az Ige Isten üzenetévé válik abban a pillanatban, a régi falak között.

alt

Visszaindulunk a szálláshelyre. Felszabadultan, kellemesen elfáradva érkeztünk meg. Szívünkben ott van Isten titokzatos ajándéka. De mi lehet az? Egy biztos: az úti cél maga a változás, vagy a megváltozás volt. Változás abban, hogy egyértelműen higgyük: „Az én segítségem az Úrtól jön, aki teremtette a mennyet és a földet.” Hazautazunk.

Vasárnap este gyászoló családhoz kell mennem. Leülünk, beszélgetünk. 48 éves szabadkeresztyén hívő, cigány édesanyát veszített el a család. Fiatal volt és beteg. „Ugye ajándék volt az élete a család számára? Adjunk hálát érte holnap a búcsúztatón!”- mondom a szomorú férjnek és felnőtt gyermekeiknek. Csodálkozom magamon. Miket beszélek? Máskor gépiesen hallgatom, ahogyan elmondják a halottról az „igen jó ember volt, nagyon szerette családját, igen sokat dolgozott” stb. kliséket, hogy majd magam is elmondjam megríkatva a holnapi gyászoló gyülekezetet. Most a férj könnyes szemmel, mégis rejtett mosollyal mondja: „igen tiszteletes úr, legyen holnap inkább hálaadás a temetésen.” Zarándokúton voltam. És most megértettem Isten ajándékát. Abban a belső útban a fáradtságban szerzett zajok tompultak.

Bárcsak szavakba lehetne önteni azt az élményt, amit egy ilyen elcsendesedés által magába lélegzik az ember. Nagy szüksége van erre minden lelkipásztornak ahhoz, hogy értelmesen, hasznosan, hittel és Istentől erőt merítve használja energiáit a szolgálatban. Kívánom, hogy a Pasztorációs Intézet találjon utat hozzánk, sokszor fáradt, fásult lelkészekhez, és legyen lehetősége minél több spirituális alkalmat, lelki gyakorlatot és zarándokutat szervezni azért, hogy a sokszor megkövesedett lelkipásztori szolgálatból kiszakadva egy felszabadult lelkészi munka felé vezessen minket Isten. Köszönjük a telkibányai zarándoklat szervezését az Intézet munkatársainak és a Mindenható Istennek.

Pálinkás Gyula

Milota, 2015. november 9.