Családtagként a gyülekezetben
2018. június 04.

Váradi Lászlóné Ilona a hétköznapok legapróbb dolgaiban is tapasztalja az Úr vigyázó tekintetét. A Hajdúnánási Református Egyházközség újonnan megválasztott presbitere úgy érzi, hogy ez a szolgálat még közelebb hozta az egyházhoz. Ilona vallja, hogy a gyülekezeti szolgálat alapja az, hogy családtagként éljen az ember ebben a közösségben.

Százötven évre visszamenőleg presbiterek voltak a családja férfi tagjai – meséli Váradi Lászlóné. - Nagyon megható érzés volt, amikor felkértek, hogy legyek presbiter. Testemet, lelkemet odaszántam  a szolgálatra. Mint mondja, ez hozta most újra közelebb az egyházhoz. Gyermekkorában ugyan hitben nevelték, és mindig is kötődött a gyülekezethez, de a rendszerváltás után egy ideig – az ünnepeket kivéve - nem járt templomba. A férje ebben az időben nem szivesen ment, így ő is elmaradt - magyarázza. Férje három éve halt meg, azóta ismét aktív tagja a gyülekezet közösségének. Amikor arról kérdezem, hogy nem érzett-e hiányt, amíg nem járt templomba, a válasz azonnal érkezik: - A hiánya mindig megvolt. Mindig fontosnak és természetesnek tartottam azt, hogy a gyermekeim is hitbeli nevelést kapjanak. Úgy gondolom, hogy a presbiterség alapfeltétele az, hogy családtagja legyek az egyháznak. Ilona arról mesél, hogy idén a nőszövetségbe is belép. Most már úgy érzi, tudja vállalni ezt a szolgálatot. - Nekem a vasárnap az vasárnap. Ekkor nem sütünk, nem takarítunk. Nekem ez ünnepnap.

Már a beszélgetés közben érezhető, az az emberszeretet, ami árad Váradi Lászlónéból. Megerősítést nyer ez az érzés, amikor a gyülekezeti szolgálatáról kérdezem. - Vannak olyan gyülekezeti tagok, akik már nehezen közlekednek, őket autóval elviszem a presbiteri gyűlésekre, hogy részt tudjanak venni. De a szeretetvendégségekre is mindig süt valamit. Az idős szomszédait pedig rendszeresen gondozza, látogatja. Mint meséli, egyikőjük már a református szeretetotthonban lakik, de még ma is rendszeresen látogatja.

alt

Ilona arról mesél, hogy ő énekszóval tud a legközelebb jutni az Úrhoz. – Ez biztos abból fakad, hogy mi régen otthon, édesanyámékkel nem igazán voltunk Bibliaolvasók, mi „énekeskönyvesek” voltunk. Mi mindig énekeltünk. Amikor a zsoltárokat énekeljük, nekem mindig folyik a könnyem, és eszembe jut az édesanyám, édesapám, a nagymamám – mondja elszorult torokkal. 

Váradi Lászlóné Ilonát vidám, nyugodt, derűs légkör övezi. Pedig sok nehéz időszakon ment keresztül élete során. Első gyermekét nyolc hónaposan veszítette el, koraszülött volt, egy kilóval született. - A második gyermekem Csernobil után 6-7 hónapra súlyos beteg lett. A családban nem volt addig fiú gyermek, ő a hatodik unkoként született – meséli még most is megrendülten. Pesten azt mondták neki az orvosok, hogy talán húsz-huszonöt százalék rá az esély, hogy meg tudják menteni. - Én akkor azt mondtam, hogy nincs Isten az égben, ha elveszi a fiamat. Ez engem rettenetesen bánt a mai napig, hogy miért mondtam ilyet. Óriási bánat ez nekem – mondja megtörten. A gyermeket megőrízte az Isten, túlélte a betegséget, ma 43 éves. - A férjem több, mint négy hónapig volt ágyban fekvő beteg. Éjjel nappal vigyázni kellett rá. Persze a gyermekeim, és a család többi tagja is nagyon sokat segítettek. Ez szolgálat volt. Most, visszagondolva sokszor nem is tudom, hogy bírtam ki, de akkor minden ment a maga útján. Ezért én nagyon hálás vagyok a Jóatyának, hogy a szerettek közül még utoljára elgondozhattam a férjemet. Az egész életünket végigkísérte a beteggondozás a családban. A nagybátyját, a nagyszüleit, és édesanyját is így engedték el, otthonról. - Az Úr segítsége nélkül nem tudtam volna elviselni ezt a terhet, hogy a férjemet is így el tudjam kísérni még. Ilona azt meséli, hogy a férjével nem lehetett a halálról beszélni. - Viszont amikor mondtam neki, hogy imádkozzunk egyet, összekulcsolta  a csontsovány kezét – mondja, miközben megtörli könnybe lábadt szemét.

Mit jelent számára a hit? - Azt, hogy az Úr mindig rajtam tartja a szemét. A tenyerén hord. Mint meséli, az élet apró dolgaiban is észreveszi az Úr gondviselését. - Például amikor megyek ki a melléképületbe, és a lépcsőn le kell lépjek, a havas időben jobban kell vigyázni. S amikor mégis megcsúszok a járólapon, a Jóatya akkor is vigyáz rám. Ilyenkor felnézek az égbe, és megköszönöm, hogy rajtam tartotta most is a szemét.

Komorné Csernáth Erzsébet