Alázat nélkül nem működik
2017. november 13.
Emberi példa. Sokan vannak, akik az Isten közelségét és életükben való munkálkodását csak felnőtt fejjel érzékelték, mert bár gyermekkorukban szeretetben nevelkedtek, és erős hitű családtagjuk is volt, mégsem tudták, hogyan szóljanak az Úrhoz, miért is lenne fontos kapcsolatban lenni vele. Van olyan ember is, aki kamaszkorában még azt is tagadta, hogy megkeresztelték. 
 
Ez utóbbiak közé tartozik Tripsó Tibor, a debrecen-szabadságtelepi gyü­lekezet aktív tagja, aki harminc­három évesen jött rá arra, hogy mi hiányzott addigi életéből. Református, de hitét nem gyakorló család második fiúgyermekeként született Debrecenben. Konyár községben keresztelték meg, a hívő, Istennel napi kapcsolatot ápoló nagymama kérésére. – Áldott jó asszony volt. Most már azt is tudom, miért – hangsúlyozza mosolyogva Tibor, aki tinédzserkorától kezd­ve élte a hitetlenek nagyvilági életét, kipróbált sokféle munkát, sokféle szórakozást, és sok helytelen dologban is részt vett. 
 
alt
 
Az ateisták közt is ateista
 
Találkozott olyanokkal, akik a hit felé igyekezték irányítani, de ahogyan mondja, ő az ateisták között is ateista volt, – Minden rosszban benne voltam – emlékezik, majd hozzáteszi azt is, hogy visszagondolva ma már azt tudja, hogy mennyi helyzetben ott volt vele az Úr. Így volt ez akkor is, amikor ittasan vezetett, vagy amikor a szerettei miatt mégis imára kulcsolta kezeit. Az Isten meghallotta kéréseit, és évekkel ezelőtt az ima hatására nagybeteg édesanyja is gyógyulni kezdett, ma pedig a fiával együtt jár templomba. Az Úr talán utolsó egyértelmű jelzése az volt, amikor harmincharmadik születésnapján megismerte feleségét. Gyermekeik megkeresztelésére is sikerült rávennie Tibort, akit akkor még – saját szavait idézve – csak puhított Isten. 
 
Az ébredés reggele
 
A gyermekeik megkeresztelésének évében történt egy reggelen, hogy Tibor az égre pillantva megérezte, mi az, ami hiányzik az életéből. – Elgondolkodtam, hogy jó, jó, Tibi! Te mindig csak kérsz, és kapsz is, de te semmit sem adsz? – emlékezik vissza. – Szóltam a családomnak, hogy öltözzenek, templomba megyünk. Néztek rám furcsán, de egyáltalán nem tiltakoztak. A kérdésük csak az volt, hogy hová menjünk – idézi fel. Így jutott el a Trip­só család a szabadságtelepi református templomba, ahol már az első alkalommal megértette Tibor, hogy mi volt az az űr a lelkében, amit sok mindennel próbált betölteni fiatalkora óta, de semmi nem illett bele, mert ez az űr csak Krisztussal tölthető be. A megtérés reggele után nem sokkal együtt konfirmáltak feleségével a szabadságtelepi templomban, majd ugyanitt kérték Isten áldását közös életükre. Tibor és felesége gyermekeiket hi­t­ben és szeretetben nevelik, de nem erőltetnek rá­juk sem­mit, mert úgy gondolják, a meg­térést mindenkinek saját magának kell megtapasz­talnia. 
 
Otthonok közvetítője
 
– Az igaz hitre jutás után megnyugszik az ember – mondja Tibor. Amióta erős és valós kapcsolata van Istennel, nem veszekednek szeretteivel, és nem tel­nek el idegességben, stresszben a na­pok – állítja, majd kiemeli, hogy neki lelki gazdagsága van. Tibor foglalkozása ingatlanközvetítő, de nemcsak fizikális otthonhoz, hanem olykor lelki otthonhoz is segíti a hozzáfordulókat. Néhányan ugyanis a találkozásuk óta a szabadságtelepi gyülekezet tagjai. Ahogy mondja, ha megérzi a keresőt az emberben, akkor finoman, nem tolakodóan igyekszik segíteni abban, hogy megtalálja azt, amit ő már megtalált, és ami nélkül nem lenne teljes az élete. Úgy látja, hogy a gazdag emberek között kevesen boldogok, mert a lelki gazdagság hiányzik az életükből. – A boldogságot nem lehet megvenni! A tárgyak ideig-óráig hozhatnak boldogságot, de aztán újra ott lesz az űr – magyarázza Tibor. Nagyon fontosnak tartja, hogy a keresztyének hirdessék az evangéliumot, de ne erőltetve, mert úgy véli, hogy azzal sokszor csak az ellenkezőjét érik el. – A viselkedésünkkel és az alázatunkkal kell megmutatni, milyen a keresztyén élet, hogy lássák nyugodt, boldog emberek vagyunk – hangsúlyozza Tibor, majd hozzáteszi, hogy szerinte a hit, szeretet, békesség a legfontosabb, de az egymás iránti és az Úr iránti alázat nélkül egyik sem működik, semmit sem ér az egész. 
 
Buzás Borbála
 
Az írás megjelent a Reformátusok Lapja november 12-i lapszámában.
 
Fotó: Barcza János